rattlead.hu
Supergroupként harangozták be a tavaly alakult Electric Temple-t, amelynek a High Voltage Salvation a bemutatkozó albuma. Andrew Freeman – ének, Tony Childs – gitár, mandolin, billentyűs hangszerek, Mike Duda – basszusgitár, Matt Starr – dobok; maradjunk annyiban, nem ezek azok a nevek, amelyeket meghallva mindenki kapát-kaszát eldobva rohan a virtuális lemezboltba, beszerezni a csapat debütáló anyagát. Ismerjük őket innen-onnan, én leginkább Dudát a W.A.S.P.-ból, másoknak Freeman (Last in Line, Lynch Mob, Great White, The Offspring) vagy éppen Starr (Ace Frehley, Bang Tango, Mr. Big, Joe Lynn Turner) neve lehet ismerős, míg Childs leginkább a Shanghai nevű zenekarban szerzett magának némi hírnevet.
Talán már az említett zenekarnevek is adnak némi támpontot arra nézve, hogy milyen muzsikát várhatunk az amerikai négyestől. A rockot, metalt a dallamosabb, szellősebb megszólalás felől közelítik. Leginkább a „modern rock”, illetve a „post grunge” címke illik rájuk, gyorsan hozzátéve, hogy ez a modernség egy pillanatra sem megy át táncolható popzenébe; nagyon is el tudom képzelni, hogy élőben jóval súlyosabban szólalnak meg, mint a lemez dalainak többségében. Ezt sejteti az anyagot nyitó, punkosan pörgő Death Wish, amit akár a kedvencemnek is nevezhetnék az albumról.
A Doomed inkább a grunge felé húz, a szólóban Childs talkboxot (szájgitárt) is bevet. A Big Black Hole-nál azt érzem, hogy bár Freeman-nek tényleg remek hangja van, talán egy kicsit túlságosan is előtérbe tolták az éneket, a zenészek a háttérbe húzódnak, tényleg csak kísérik, alájátszanak a frontembernek. A Streets of Painnél azt kell megállapítanom, hogy bár a vokálmunka továbbra is elsőrangú, meglehetősen belassult az anyag, a nyugis középtempó dominál, amit egyre gyakrabban színesítenek lírai részekkel.
Kettes számú kedvencem a magabiztosan menetelő, karakteres, jól jegyezhető refrén-felvezetéssel és refrénnel megkoronázott Kill Or Be Killed. Hasonlóan simulékony a World’s on Fire is, legalábbis az eleje, rádiók is simán játszhatnák – nálam ez a szerzemény is ott van a lemez húzónótái között. Az anyag hangulati, érzelmi csúcspontját azonban – Freeman öblös, grunge-os hajlításaival és egy himnikus refrénnel – az Am I Damned? hozza el,. Az albumot záró The Storm is a refrénjével gyűjti be nálam a maximális pontszámot: a dal többi része felejthető, a betetőzése azonban első osztályú.
Összességében, az anyag számomra a második, harmadik, negyedik számmal produkál egy kisebb hullámvölgyet, fakóbb bő negyed órát, a maradék játékidőben azonban remek nótákat hallok. Nem teljesen az én zeném, de tetszik az anyag; mellékprojektről lévén szó, kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása.
