Rockvilág.hu online rockmagazin
Ugye veled is megesett már, hogy reggel úgy kelsz fel, hogy nemhogy útnak indulni, de még levegőt venni sincs kedved? Ráadásul ez a csodás hangulat pont egy olyan esemény napján simogat tarkón gyengéden egy öntöttvas serpenyővel, amit amúgy tűkön ülve vársz? Na akkor szedd össze magad és húzás a tetthelyre, méghozzá ürgebaszta vágtában! Sokkal gyászosabb már úgysem lesz a helyzet, és ha még ráadásul pont egy kellően befordulós doom / post-black metal este elé nézel, akkor ennél stílusosabb alaphangulatod nem is lehetne…és ami fontos: Érkezz időben! Ja, és ha már ott vagy, valahogy próbáld meg leplezni a nem várt vigyort az arcodon…Hogy mégis mi a francról dumálok? Hát erről:
A felvezetés: hangmasszába göngyölt doom mennyország
Az estét egy számomra hatalmas meglepetést hozó svájci trió az E-L-R nyitotta, akik nemcsak zenében, hanem vizualitásban is erős csapást mértek a tisztelt nagyérdemű orcájára.
Az alig megvilágított színpad két oldalát virágfüzérekből készült, távolról kristálycsillárokra emlékeztető lámpák díszítették, amik egyszerre voltak káprázatosan szépek és hullaszagúan nyomasztóak. A látvány tökéletesen harmonizált a zenével: rétegesen építkező, szertartásos, repetitív post / doom metal, annyira minimális mennyiségű énekkel, hogy épp ne legyen tisztán instrumentális.
A két énekesnő időnként felcsendülő éteri hangja inkább egy, a mélységeket árnyaló eszközként szolgálja a zenét, mintsem főszerepet tölt be. A monoton tempók és a basszus- és dobcentrikus összhangban ennyi dallam pont arra elég, hogy megtörje a már-már transzba hajló állapotot, és csak annyira tartsa a földön a hallgatóságot, amennyire feltétlenül szükséges. Ez a formáció ékes bizonyítéka annak, hogy a minimálból is épülhet monumentális.
Az E-L-R úgy súlyos, hogy közben valahogy mégis felemel és utaztat. És bármennyire is a HFTS miatt tettem tiszteletemet ezen az eseményen, részemről egyértelműen övék a pálma.
Dödsrit – a feszültséglevezető csörte
A svéd Dödsrit számomra eddig nem volt ismerős, de már maga a név, és a mörcs pult portékáiról visszaköszönő ismerős motívumok borítékolták, hogy ez bizony egy újabb fogást jelent az északi pogány metal amúgy sem gyér étlapján.
Három gitárossal léptek színpadra és a hathúros overkill bizony nem volt céltalan. Bár olykor érezhetően összegabalyodtak a dallamok, még úgy is, hogy egyébként teljesen jól építkeznek egymásra. Az urak szerencsére nem a műfaj csűrdöngölős változatára esküsznek, hanem inkább a komorabb, black metal vonalat lovagolják meg, és mindezt olyan meggyőzően teszik, hogy időnként CTRL-C / CTRL-V Dissection témákat véltem felfedezni a többnyire hosszúra nyúló, komplexen építkező tételekben…
Viszont!!! A közönség kétpofára kajálta a műsort, és lássuk be, ez a lényeg. Főleg, hogy – bár nem vagyok híve a hangulatán jelentősen eltérő turnén belüli műfajkeveredésnek – ennek a bulinak kifejezetten jót tett egy kis tempós lenyújtás a két megfeszülés között.
A Dödsrit első magyar fellépését láthattuk, és nagy eséllyel nem ez volt az utolsó. Úgyhogy kedves nagyszakállú, Mjölnir tetkós barátaim, és hosszú szoknyás pogány lányok! Élezzétek a csatabárdokat, ha ismét erre fújná őket a jeges északi szél.
A Harakiri for the Sky – az elkeseredettségtől fűtött gépezet
Az osztrák honból érkező Harakiri For The Sky neve a post black metal underground berkekben mára már gyakorlatilag megkerülhetetlen, és ez nem véletlen. Az idei év elején megjelent Scorched Earth lemezük egy fokkal talán többet is hozott, mint az a papírforma szerint elvárható volt. Bár nem könnyű a headliner szerep, semmi kétségem nem volt afelől, hogy ők fogják igazán lejtmenetbe tenni a hullámvasutat, és ez jelen esetben feltétlenül bókként értékelendő.
A kibontakozó színpadkép minimalista volt, de stílszerű. Négy, hátulról megvilágított H-F-T-S betükből álló kifeszített molinó, és néhány tök felesleges szőnyeg, amik JJ mozgását ismerve inkább potenciális traumás sérüléseket jelenthetnek ezen a turnén, mintsem hasznos funkciót látnak el.
Főszerepben eddig még nem láttam a zenekart, ám legutóbb a 2023-as Paradise Lost előtti fellépésükkel akkora showt hoztak, hogy egy életre bemarták magukat a szívembe. Ott és akkor egy igazi bánatorgia részesei lehettünk ám ezúttal kissé más volt a vibe, hisz a zenekar minden túlzás nélkül feszült az energiától. Valahogy JJ állandó fel-alá mászkálása sem tűnt annyira reményvesztettnek, és a két turnézenész, Radek és Marrok, akkora energiát tett bele a színpadi jelenlétbe, hogy az egy vitaminokkal túladagolt metalcore brigádtól is figyelemre méltó teljesítmény lenne, és még Matthias “MS” Sollak gitáros, a zenekar lelke is szinte folyamatos mozgásban volt.
Ám a számomra legszimpatikusabb karakter továbbra is Michael “JJ” Kogler, aki bár az egy hangszínen előadott, hisztérikus, ám mégis monoton énekével erősen megosztja a hallgatóságot, de ez a műfaj nem egy énekverseny. Ez a faszi maga a két lábon járó kétségbeesés, és aki ezzel nem tud azonosulni, annak nem való ez a zsáner, és ennyi.
Az új album dalai, bár összességében “életvidámabban” csengenek, cseppet sem tompítják a kiábrándultság rozsdás pengéjének amúgy is kicsorbult élét. Csodálatosan kivitelezett panaszkodást hallhattunk, köszönet érte, élmény volt!
Fotók: Varga László -VARESZ.fotó (Rockstation)
