Fémforgács
A legtöbb embernek a texasi milliőről a farmernadrágos cowboyok ugranak be, a hozzám hasonló vénségeknek pedig elkerülhetetlenül megjelenik lelki szemei előtt Jockey Ewing fagyos mosolya. Kevésbé beszélünk azonban olyasmiről, hogy texasi doom zenekarok, pedig bizony ezeknek sincsenek híján a megtermett marhapásztorok. Hova tovább, ez ugyebár a műfaj egyik alapbandájának, a Solitude Aeturnusnak is az otthona. Érdemes megemlíteni mellette az Elliot’s Keep, a Doomstress, Las Cruces, Sanctus Bellum, Warlung, Project Armageddon zenekarokat, ha a hagyományos vonalat nézzük, stoner/sludge és egyéb vadhajtásokban pedig tömérdek a választási lehetőség. A klasszikus csapatokhoz kíván csatlakozni némi gótikus áthallással a Marble Orchard, ami főleg a vokálnak köszönhető. A projekt ugyan 2023-ban kezdte meg működését, mégsem mondható újkeletűnek, mivel sokáig Goat Bong címke alatt szívta magába a marihuána bódító illatát, amit varázsgomba szörppel öblített le. Ebben az időben Mike Alcala egyszemélyes munkájáról beszélhettünk, aminek három nagylemez volt az eredménye. Miután Mike “megkomolyodott” és a bong gyűjteményét templomi orgonára cserélte, jött a névváltás, valamint a jóval depresszívebb, magába szállósabb zenei megoldások. Munkásságának első eredménye a szintén 2023-ban megjelenő Building Monuments To Misery volt, amire a tipikusnak mondható borító és stílusmeghatározás miatt gyorsan rárepültem.
Az már más tészta, hogy gyorsan tovább is ugrottam, mert a viszonylag rövidnek mondható anyag hangzása, felépítése igazán magán hordozta az egyszemélyes hadseregek minden kínját, baját. Egysíkú, unalmas anyag lett, amiben azért a lehetőség csírája ott bujkált. A friss Ruminations Of Ruin a folytatások tipikus módszereivel él: nagyobb, hangosabb, több az elődjénél, szerencsére tényleg pozitív oldalról tekintve. A jobb megszólalás mellett két csatlakozó zenész segítette Mike munkáját: Alguacil a gitárhangzás vastagabbá tételére összpontosít, míg Calificador a korábban csak puffogó dobokat hozta közelebb az élvezhetőségi zónához. Ugyanakkor az összkép is módosult valamennyit: az epikusság, a klasszikus doom veszített éléből és sokkal melankolikusabbá vált az egész produkció. Hatások között már érdemes megemlíteni a My Dying Bride nevét a Type O Negative és a többi, egyértelműen befolyásoló texasi banda mellett. A közel 52 percre duzzadó anyag nem bánik szűkmarkúan a mélabús, keserédes dallamok felsorakoztatásával, legyen szó hosszabb instrumentális szakaszokról, vagy a továbbra sem túl acélos, de elfogadható énekről. Utóbbit kifejezetten menteni tudja a hangulat, amit a lemez összképe megteremt, önmagában nem sok rajongót tudna szerezni a Marble Orchard számára.
A pofás borító alá a rövidebb közjátékokkal egyetemben 12 tételt rejtett el az immár tényleg zenekarnak nevezhető projekt. A különféle stílusok, kellemesen érzelmes hangulatok beemelése ellenére azonban nem teszik könnyűvé a teljes kiadvány hallgatását, mivel viszonylag gyorsan, 3-4 tétel után rá kell jönnünk, hogy itt elég szűkös eszköztárral kell szembenéznünk mind a zene, mind a témaválasztás tekintetében. Az elsőre erős atmoszféra nem hullámzik, örvénylik, változik, sokkal inkább állandóvá válik, mint a por a szekrény tetején, az öblös, mély énekhang pedig ugyanígy unalmas és kiszámítható lesz. Miközben a dalszövegek a szeretett személy elvesztéséről, a feldolgozandó gyászról szólnak, rengeteg közhely és gyakran hallott kifejezés ismételgetésével, addig az egésznek akarnak egy spirituális felhangot adni a templomi orgona megjelenésével, valamint a sokkal inkább kizökkentő, mintsem érdekes bejátszásokkal (Hosanna, Mea Culpa, Via Dolorosa). Annak ellenére, hogy ez még mindig egy útkeresés benyomását kelti, a borítón látható katedrális nyomokban mégiscsak képes életre kelni a benne elveszettként bóklászó csuklyás alakkal. Ha a csapat mer elidőzni egy dal felépítésénél, ha kiaknázza az énekben rejlő szűkös lehetőségeket, komolyan veszi az orgona használatát (nem csak érdekes kiegészítőként funkcionál), akkor még okozhat kellemes pillanatokat, mint azt jelen esetben az A Bitter Home For Memories, A Life Not Worth Living, Anti-Mirth című dalokban tette. Önmagában nem egy rossz kiadvány a Ruminations Of Ruin egy borongós délutánra, de a hosszú anyagról igazából ezt a három dalt tudnám kiemelni. Megfelelő hangulatban tegyetek vele egy próbát!
