rattlead.hu
Az alábbiakban egy újabb tanulságos történetet mesélek el nektek, amikor ismét olyan helyzetbe kerültem, hogy nem volt világos számomra: akivel levelezek, az tényleg az, akinek mondja magát, vagy valaki más, aki megpróbál visszaélni a bizalmammal.
Mielőtt még kijöttem volna Phoenixbe, utánanéztem, hogy kedvenceim közül kik azok az előadók, akik itt élnek, akikkel akár össze is futhatok ebben az agglomerációval együtt bő négymilliós „kisvárosban”, és akikkel akár személyes interjút is készíthetek. A Flotsam and Jetsam tagjaival még ősszel sikerült találkoznom, Phil Rinddel, a Sacred Reich frontemberével pedig februárban, Kerry Kingék koncertje előtt pacsiztam le. A legnagyobb hal, Rob Halford azonban nem volt ilyen egyszerű eset. A Judas Priest idén már 74 éves frontembere is az errefelé snowbird-nek nevezett emberek táborát gyarapítja: az év nagyobb részét itt tölti, a hőség közeledtével azonban hűvösebb éghajlatra (Angliába) költözik.
Még november közepén ráírtam a Facebook-on, hogy szeretnék személyesen találkozni és interjút készíteni vele. Másnap meg is érkezett a válasz, ami mindössze ennyi volt, hogy értékeli a szimpátiámat és azt, hogy tiszteletben tartom a magánéletét. Ami, azt gondolom, egy udvarias „nem”-et jelentett, de a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy ez egy automatikus (gépi) válasz, vagy valóban ő utasított el. Azt írta, ez a személyes FB-profilja, amit arra használ, hogy szorosabb kapcsolatot alakítson ki néhány olyan rajongójával, akik erre méltóak és hajlandók.
Nem akartam nyomulni, önmagamat ismételni, így inkább más vonalon próbálkoztam. A feleségemen keresztül volt ismerősöm az egyik helyi rádiónál, a KJZZ-nél. Beajánlottuk nekik a Rob Halford-interjút, és úgy tűnt, hogy ráharaptak. Rájuk hivatkozva nyilván nagyobb esélyem lett volna az énekessel interjút készíteni. Aztán kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását: technikai segítséget nyújtottak volna az elkészítéséhez, de nem adták volna le a beszélgetést. Írtam a Judas Priest menedzserének, Jayne Andrews-nak is, aki azt válaszolta: Halford senkinek nem ad személyes interjút.
Rob Phoenix jómódú negyedében, Paradise Valley-ben él a párjával, Thomas Pence-szel, és az internetről az is pillanatok alatt kideríthető, hogy pontosan melyik utcában, milyen házszám alatt. Megtehettem volna, hogy odamegyek, kivárom, és „véletlenül” összefutunk. Az énekes Facebook-oldalára felkerülő képekről az is tudható, hogy merre mozdul ki a városba: vásárol, meglátogatja a helyi állatkertet stb. Mivel nem akartam paparazzóskodni, úgy tűnt, nem sok esélyem van a személyes találkozásra.
Sokáig nem történt semmi, aztán február végén, teljesen váratlanul „Rob” írt rám, és onnantól egészen bizarr fordulatot vettek az események. LEVELEZÉSÜNK BIZONYOS RÉSZLETEIT AZZAL A MEGGYŐZŐDÉSSEL TEREGETEM KI A NYILVÁNOSSÁG ELŐTT, HOGY NEM AZ IGAZI ROB HALFORDDAL, HANEM EGY CSALÓVAL KERÜLTEM MÁR-MÁR INTIM KAPCSOLATBA, AMELYNEK TANULSÁGAI MÁSOK SZÁMÁRA IS OKULÁSUL SZOLGÁLHATNAK.
Azt írta, azért imádkozik, hogy itt, a Feacebook-on jól kijöjjünk egymással, mert nem szupersztárnak, hanem hétköznapi embernek tekinti magát. Amikor erre nyomtam egy thumbs-up-ot (feltartott hüvelykujjat), ezekkel a sorokkal lepett meg: „Nagyon köszönöm, drágám, látom, hogy tényleg jó ember vagy, nagy szívvel. Nem szeretném, ha kihasználnának, ahogy az az elmúlt években többször is megtörtént.” Mindezt kis szívecskével és virággal illusztrálta.
Meghökkenésemben, félig tréfásan visszakérdeztem: „Ki vagy te: Rob vagy a webasszisztense?” Mire ő: „Rob Halford vagyok, a Metal God”. Már ez is felkeltette a gyanúmat, mert lehet, hogy mások ezzel a jelzővel illetik őt, de az ember csak nem jelenti ki magáról, hogy „én vagyok a Metalisten”. Pláne, ha néhány mondattal korábban azt állítja, hogy teljesen hétköznapi embernek tekinti magát. Úgyhogy innentől képletesen szólva hátradőltem, és kíváncsian vártam, hogy mi lesz a folytatás.
Legközelebb is ő jelentkezett; megkérdezte, honnan származom, és láttam-e esetleg valamelyik fellépését. Miután közöltem, hogy több mint 40 éve követem figyelemmel a pályafutását, és ő az egyik kedvenc énekesem, újabb érzelmes válasz érkezett: „Remekül érzem magam veled. Azt gondolom, megbízhatok benned; korábban sokan kihasználták a társadalmi státuszomat, amitől megszakadt a szívem.” Megköszöntem a bizalmat, és ekkor vetettem fel, hogy amikor és ahol számára megfelelő, összefuthatnánk a városban egy kézfogásra, közös fotóra.
Ami szintén furcsa volt, hogy „Rob” nem a kérdésemre/felvetésemre válaszolt, hanem „mondta a magáét”, elbeszéltünk egymás mellett. Olyanokat írt, hogy most már nemcsak a rajongója, hanem a barátja is vagyok. Hogy ez egy csodálatos barátság kezdete: „A legjobb barátai, sőt, a bálványai leszünk egymásnak! IGEN IGEN IGEN!!!”
Pikáns mondatok. Nyilván mindenki tudatában van Halford saját neme iránti vonzódásának. Ennek fényében úgy tűnhetett, mintha az – egyébként stabil párkapcsolatban élő – énekes alkalmi partnerekre vadászna a neten. Megfogadtam, hogy ha oda invitálna, semmiképpen nem tenném be a lábam egyedül Robék otthonába. 
Vagy a feleségem is elkísér, vagy egy nyilvános helyet javaslok a találkozásra.
A biztonság kedvéért a Judas Priest menedzserének, Jayne Andrews-nek is írtam ez ügyben. „Robbal levelezek, aki meglepően közvetlen, és nagyon kedves dolgokat ír. Tényleg ő áll e mögött a profil mögött? – kérdeztem. „Rob nem kommunikál a rajongókkal a Facebook-on keresztül – válaszolta Jayne –, így akivel levelezel, az biztos nem ő. Sajnálatos módon van néhány hamis profil a neten, amelyek üzemeltetői Rob Halfordnak hazudják magukat. A múltban jogi lépéseket is tettünk ellenük.”
„Hogyan viselkednél velem, ha személyesen találkoznánk?” – puhatolózott az énekes. Ekkor úgy tűnt, mégis van esély arra, hogy előbújjon a csigaházából, és személyesen is megismerjem őt. Soha nem gondoltam, hogy barátok lehetünk vagy barátokká kellene válnunk; a magam részéről meg is maradnék a Judas Priest rajongójának és az ő tisztelőjének, válaszoltam. Szimplán abban reménykedtem, hogy egyetlen alkalommal összefuthatunk valahol. Ha találkoznánk, úgy viselkednék vele, mint egy szimpatikus új ismerőssel: nyitott, őszinte és támogató lennék. A szélsőséges érzelmi megnyilvánulások és a túlzott bizalmaskodás azonban távol áll tőlem.
És ekkor jött levelezésünk harmadik szakasza, amely már egyértelműen a pénzről, és meggyőződésem szerint az átverésről szólt volna. „Mielőtt találkozunk, szeretnéd, ha lenne hozzám VIP kártyád? Ez a legnagyobb rajongóimnak jár, akik ennek felmutatásával a koncertjeimen bejöhetnek a backstage-be, hétvégi ajándékot kapnak tőlem, és az asszisztenseim lehetnek.” Bár egyetlen sztárnak az asszisztense sem szeretnék lenni, nyomtam egy thumbs-up-ot, mire Rob azt írta, a „munkásai” már készítik is a VIP kártyámat.
„Ugye ez nem fog pénzbe kerülni nekem?” – kérdeztem. „A kártya nem, csupán a kiszállításnak van egy 20 dolláros költsége” – válaszolta. „Miért fizessek a kiszállításért? Nem lehet az, hogy amikor találkozunk, személyesen odaadod a kártyát?” „Tőlem nem tudod átvenni – írta. – Amint nálad lesz a kártya, akkor tudjuk megbeszélni, hogy mikor tudunk találkozni.”
Hoppá! Egyre zavarosabb az ügy: ezek szerint a VIP kártya szállítási költségének kifizetése az előfeltétele a Robbal való személyes találkozásnak? Ezerrel csörögtek bennem a vészcsengők, de gondoltam, 20 dollár belefér, jöhet a kártya. A munkásai nem készpénzt várnak tőlem, írta „Halford”, hanem egy 20 dollár értékű Apple ajándékkártyát. Legyen, viszont éppen egy hosszabb családi utazáson voltunk, úgyhogy a türelmét kértem. A következő hét elején megint ő írt rám, hogy megszereztem-e már a kártyát. Több helyen is kerestem, de nem találtam, azt mondták az eladók, hogy momentán hiánycikk. „Mit kell tennem, amikor megvan a kártya?” – kérdeztem Robtól. „Pattintsd fel a kártya elejét és hátulját, és küldd el nekem!”
Belegondoltam: tényleg arról levelezek a világ egyik leghíresebb metal énekesével, hogy hogyan juttassak el hozzá egy szaros 20 dolláros ajándékkártyát? Nincs jobb dolga, mint hogy egy ismeretlent lásson el az ezzel kapcsolatos információkkal? Mi lehet ebben az átverés? Milyen adataimhoz fér hozzá a kártyával? Közben Reaper is kiokosított: technikailag van lehetőség arra, hogy egy bűnöző megduplázza valaki Messenger-fiókját, és a nevében üzeneteket küldjön másoknak, miközben az eredeti tulajdonos ebből semmit nem érzékel, és maga is tudja használni ezt a csatornát.
Egyre inkább úgy láttam, hogy semmi nem lesz a vágyott találkozóból, ezért az alábbi üzenetet küldtem titokzatos levelezőpartneremnek: „Ez az ügy egyre komplikáltabbnak tűnik. Valami azt súgja nekem, hogy te nem Rob Halford vagy, úgyhogy köszönöm, nem tartok igényt a VIP kártyára. Sajnálom, én csak az egyik kedvenc énekesemmel szerettem volna élőben találkozni…”
„Milyen bizonyítékra lenne szükséged ahhoz, hogy elhidd, én vagyok Rob Halford, a Metal God?” – kérdezte. „Például egy szelfire” – válaszoltam.
Ez a szelfi máig nem érkezett meg. Még egyszer hangsúlyozom, TÖBB JEL IS AZT MONDATJA VELEM, HOGY NEM ROB HALFORDDAL LEVELEZTEM. Ha mégis így lett volna, nagyon sajnálom, hogy nem jött össze a személyes találkozónk, és ezúton kérek tőle elnézést, hogy közzétettem a levélváltásunkat. Ugyanakkor örülnék is, ha nem ő lett volna az, aki ilyen félreérthető és gyanakvásra okot adó témákra terelte a levelezésünket, így ugyanis semmi nem árnyékolná be azt a tiszteletet, amit korszakos munkássága okán iránta érzek.
