rattlead.hu
Május 16-án jelenik meg a Waltari legújabb, sorrendben tizennegyedik stúdióalbuma. Annyira nem számítottam rá (a mértékadó magyar portál híreit nem olvasom el az utolsó betűig, a várható újdonságokat felsoroló honlapokon és a Metal Archives-on pedig nem volt infó róla), hogy teljesen meglepett a kiadó, amikor átküldte az anyag promóját. Az egy esztendő híján 40 éves finn csapatot Zozzie-val fedeztük fel magunknak néhány évvel ezelőtt, amikor egy-egy lemezt véletlenszerűen kiválasztva merültünk el a banda kategorizálhatatlan muzsikájának világában.
„A legzsenibb pocsék zenekar ever” – mondta róluk Sz. G. kolléga a minap. És valóban: a finnek meghökkentőek, egyszersmind zseniálisak. Sokszínű, több stílusból építkező dalaikkal minimum két közönségnek játszanak, s így aztán – balszerencséjükre – egyik tábor szimpátiáját sem tudják maradéktalanul elnyerni.
A Waltari arca, ötletembere, motorja Kärtsy Hatakka énekes (basszusgitáros, billentyűs, perkás, dalszerző stb.). A finn csapat addig létezik, amíg neki van mondanivalója. A felállás változhat, ahogy most is változott, a zenéhez való hozzáállás azonban soha: náluk ugyanis az a szabály, hogy „nincs szabály”. Az eggyel korábbi line-upból egyedül a dobos Ville Vehviläinen maradt meg, mellé igazolta le Hatakka a két fiatal gitárost, Eero Nykänent és Jakke Setälä-t, akik új energiákat hoztak a bandába. Erre szükség is volt, mert a lemez készítése során a frontembert számos negatív hatás érte: elvesztette az édesanyját, túlesett egy fájdalmas szakításon, és sokunkkal együtt végig kellett néznie, ahogy egyre mélyebb káoszba süllyed a világ.
Modern metal, crossover, fúziós zene – ilyen fogalmak kavarognak bennem, amikor mondanom kell valamit arra, hogy mit is hallok. Önmagához képest nem lép radikálisan újat a csapat, szélsőségeket sem nélkülöző muzsikája a régi, ám aki először találkozik a finnek produkciójával, annak könnyen felborzolódhat tőle a szemöldöke.
Ahogy megszólal a nyitó Nature Rules, az elektronikát hallva azt gondolhatod, rossz lemezt tettél fel. Aztán persze a gitár is megzizzen, és a refrén is üt, úgyhogy ezekkel helyre is áll az egyensúly. Van itt szamba ritmus is, a gitárszóló azonban egyértelműen a fémes vonalat erősíti. Kärtsy úgy keni a szavakat, mint Mike Patton, orgánumában pedig Chuck Mosley-hatások is tetten érhetők. Az Open the Gate-ben mintha szitár szólna, némi keleties hangulatot csempészve a dalba. A Do You Accept punkosan lendületes darab. Az első (emlékezetes) refrén, amitől lefejeltem a fürdőszobai tükröt, a Breakfast In Eiffel Towerben hangzik el. A Diversity tulajdonképpen rapnóta, de a laza soundot hallva sem igazán tudjuk hirtelen, hogy melyik szórakozóhelyen vagyunk. A refrén azonban itt is rendben van, akárcsak az ezt követő Murder Plot-ban.
A Kill for Sport nagyon metal darab: sok gitár, viszont szinte semmi elektronika, értsd, szintis hangzás nincs benne. A Major Mistake-ben halljuk a lemez másik legjobb refrénjét; ez megint csak nem fémzene, de legalább jó szám, és a dal végére szerencsére a zúzda is megérkezik.
A Step Back elektronikus kattogása hallatán joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy mi a fenét keres ez dal a lemezen. És mégis, nem tudom azt mondani, hogy fos az anyag, mert nem az. Mondjuk, a Highert én is léptetem a lejátszón, mert az tényleg techno pop, nem is értem, hogy gondolta Kärtsy; ez a nóta tökéletesen alkalmas arra, hogy kiakassza a metalrajongókat. Ehhez képest az Alestorm is death metalt játszik…
A 7th Heaven végre jó kis riffeléssel lep meg, vagány a szóló, és a refrén is kellemesen simogatja a hallójáratokat; lehet, hogy istenkísértés, amit írok, de nekem a Fear Factory-dalok magas hangú énektémái jutnak eszembe róla. A Last Chance a Metallica The Unforgivenjének alapdallamával indít – nyilván nem szándékosan, amit aztán raptémák követnek, szerencsére a refrén némileg kozmetikáz ezen a gyászos összképen.
A dalok egy része inkább metal, a másik felük egyéb műfajok keretei közé kívánkozik, de a legrosszabb/legjobb az egészben az (nézőpont kérdése), hogy zseniálisan keverik a kettőt, nem lehet szétszálazni a különböző hatásokat és hangzásokat. Nekem egyelőre tetszik a Nations’ Neurosis, ezzel együtt nem gondolom, hogy a közeljövőben rongyosra fogom hallgatni. Érdekes színfolt, tipikusan waltaris anyag: kiszámíthatatlan, meghökkentő és szélsőségesebb, mint amit bármikor korábban hallottam tőlük.
