rattlead.hu
Hamburg. Németország, Berlin után második legnagyobb városa, Germánia egyik önálló városállama, a hamburgi városrégió központi települése. Hamburg az Európai Unió legnagyobb olyan városa, amely nem egy tagállam fővárosa. A városnak mintegy 1,8 millió lakosa van, további 750 000 lakos él az agglomerációban. Rotterdam és Antwerpen után Európa harmadik legnagyobb forgalmú kikötővárosa, ezért Németországban a Világ Kapuja néven is ismerik. És, nem mellékesen annak idején, a Hanza-szövetség egyik tagja volt.
A Reeperbahn egy utcai és szórakoztató negyed Hamburg St. Pauli kerületében, annak éjszakai életének központja (a másika Sternschanze), valamint a város piros lámpás negyede. Németül die sündige Meile és Kiez beceneve is van. A Reeperbahn fesztivál a legnagyobb klubfesztiválok közé tartozik. Ezen kívül a HSV, Hamburg patinás labdarúgócsapata nagy meglepetésre 1983-ban a BEK döntőben, Felix Magath 10. percben szerzett góljával fektette két vállra a toronymagas esélyes Juventust, egyben rajta kívül olyan klasszisokat delegált a Nationalelfbe, mint a „banánlabdás” Manfred Kaltz, Dietmar Jakobs, vagy Horst Hrubesch.
Ami – viszont – nekünk, metalosoknak releváns információ, hogy Hamburg alaposan kivette a részét a német heavy metal színtér kialakításában. Helloween, Running Wild, Torment, Target, Zed Yago, Stormwarrior, Mania, Iron Angel – a teljesség igénye nélkül –, mind-mind a város metal életének hírnevét öregbítik.
Jelen írásom a Vas Angyalra koncentrálódik, annak is bemutatkozó alkotására, az idén májusban, megjelenésének 40. születésnapját ünneplő Hellish Crossfire-re, és bizarr belegondolni abba, hogy a korong elkészítői közül hárman már sajnos nincsenek életben. Peter Wittke gitáros 2000. szeptember 21-én autóbalesetben, bárdista társa Sven Strüven 2008. április 1-én heroin túladagolásban, míg az énekes Dirk Schröder tegnapelőtt (március 28. – halálának okairól sajnos semmit sem tudok) hunyt el.
Történetük 1980-ban kezdődött, amikor Thorsten Lohmann basszusgitáros és Mike Matthes dobos Metal Gods (nyilván a Judas Priest inspirációja alapján) néven zenekart alapítottak. Mike: „A Metal Gods egy iskolai zenekar volt. Az iskolában találtunk egymásra, és olyan muzsikát játszottunk, mint a Judas Priest. Thorsten Lohmannal alapítottam meg a Metal Godsot. Később találkoztunk Svennel és Peterrel, és úgy döntöttünk, hogy a Metal Gods nevet Iron Angelre cseréljük. Nem vettünk fel semmilyen demót vagy ilyesmit a Metal Gods-szal. Alapvetően az összes hatásunkat össze akartuk hozni az Iron Angelben, de kedvenc bandáink elsősorban a Judas Priest és a Motörhead voltak. Ami pedig az akkoriban kibontakozó német heavy metal színteret illeti – benne a Scorpions-szal, az Accepttel, a Running Wilddal, a Warlockkal stb. – arról a dobos így nyilatkozott: „A fent említett német bandák egyike sem volt ránk hatással. Alapvetően mindig azt akartuk, hogy az Iron Angel egyedi hangzású legyen, és egy eredeti zenekar legyünk, és remélhetőleg ez sikerült is.” A hiányzó láncszem 1983-ban került a helyére, amikor Dirk Schröder énekes lépett be hozzájuk.
A fiatalok, akik ekkor még alulról súrolták 20. életévüket, roppant következetes és szorgalmas munkába fogtak, lévén 1984-ben három demót (Power Metal Attack, Legions of Evil, Demo III.) rögzítettek. Mike: „A Power Metal Attackot tulajdonképpen a próbahelyünkön vettük fel. Amúgy soha nem vettük fel a próbáinkat csak azért, hogy megtanuljuk, hogyan lehet jobban megcsinálni a dalainkat. Akkoriban mindannyian úgy gondoltuk, hogy a Power Metal Attack felvételei elég jók voltak ahhoz, hogy demóként tegyük közzé őket.” Történt mind ez 1984 januárjában. Ezt a felvételt követte 8 hónappal később a Legions of Evil demó, amelynek terjesztésében és szétküldésében egy külsős akadt a segítségükre, és kaptak szerződést a Steamhammertől. Mike: „Ez valójában Stefan Meier érdeme volt; mindenhova elküldte a demót. A Steamhammernek is, amely akkoriban felkarolt minket.” Kizárólag a kronológia, a történelem érdekességeként: a Demo III. 1984. decemberében látott napvilágot, majd a csapat december 1-én, a Kreator és a Sodom társaságában adott egy koncertet Altenessenben, a Jugendhaus Emscherben.
Eme előzményeket követően, 1985 májusában vonultak a Kelet-Berlini Caet stúdióba, hogy rögzítsék debütáló munkájukat, a Hellish Crossfire-t, amelynek dalait gyakorlatilag a demókból „ollózták össze”. Mielőtt a részletekre rátérnék, hadd idézzem a dobost. „Eleinte elégedettek voltunk a lemezen lévő produkcióval és mindennel. Berlint akkoriban két részre osztották, Kelet- és Nyugat-Berlinre. Az albumot természetesen Nyugat-Berlinben vettük fel. (Ennek mentén az általam olvasott információ nagyon hibás, én kérek elnézést). Mivel ez volt az első alkalom, hogy stúdióban rögzítettünk egy albumot, nagyon elégedettek voltunk a produkcióval. Miután Kalle Trapp-pal felvettük a Winds of War albumot, már nem voltunk annyira elégedettek debütáló albumunkkal, a Hellish Crossfire-rel. De azt hiszem, ez teljesen normális, és szinte minden banda elégedetlen a debütáló albumjaival, mert mindig próbálsz javítani, még produkciós szempontból is. Az akkori szigorú politikai légkör miatt munkavállalási vízum kellett ahhoz, hogy a zenekar kelet-németországi felvételeket készítsen.” Röviden, és tömören: German speed metal at its best, in its purest form. Ahhoz a tényhez, hogy ez a lemez klasszikus és kultikus, kétség sem fér(het), de ahhoz, hogy mennyire népszerű, esetleg ismert már – talán – több. Már csak azért is, mert 1985-ben a felhozatal nem volt gyenge, és ennek tükrében ez az anyag elsikkadt/elsikkadhatott. Infernal Overkill, The Enforcer, Hellbound, Branded and Exiled, Endless Pain – amennyiben csak hazájukat, (Nyugat) Németországot nézem – To Mega Therion, Bonded By Blood, Hell Awaits, Vicious Attack, Master Of Disguise, Seven Churches, Skeptics Apocalypse – tovább is van, mondjam még? A lényeg az, hogy ez a korong abszolút versenyképes volt az akkori zenei dömpingben, mi több, tele volt kitűnő nótákkal, sőt, csak azokkal. The Metallian, Sinner 666, Rush of Power, Legion of Evil – önmagukért beszélnek. A lassabb részeken maximum a Black Massben, esetleg az akusztikusan kezdődő, drámai ívű Nightmare-ben engednek teret, amúgy mindent a dallamok, a sebesség dominálnak. Szövegileg/tematikailag – ahogyan az a számcímekből kiderül Black Mass, The Church of the Lost Souls, Wife of the Devil – „a sötét oldalt dicsőítették, de ez anno bevett szokás volt. Talán a Hunter in Chains lóg egy kicsit ki a sorból, a maga rock ’n’ rollos, helyenként lelassított felütéseivel. Sőt, az akkori standardokhoz képest, kifejezett töményen, nyersen szólal meg a végeredmény, példának okáért, Thorsten Lohmann basszusát nem tüntették el a süllyesztőben, meg úgy, en bloc, a komplett banda feszesen, húzósan, dallamokkal bőven átitatva nyomja a „talpalávalót”. Zenéjük megítélését, kategorizálását, „beskatulyázását” illetően Mike az alábbiakban foglalta össze álláspontját: „Szerintem az Iron Angel sokkal inkább hasonlít egy agresszív Heavy Metal bandához, mint bármi máshoz. Ha meghallgatod azt a két albumot, amit akkor készítettünk, talán egyetérthetsz ezzel. Valójában egy nagyszerű és nagyon találó idézet jött Milletől, a Kreator gitáros/énekesétől, aki egykoron azt mondta: „ti nem egy thrash vagy speed metal, hanem egy kemény hangzású heavy metal banda vagytok.” Azt hiszem, mi ennek tekintjük ezt a bandát; kemény hangú heavy metal bandának”.
Aztán a csapat az összes puskaporát itt, ezen a ponton el is lőtte, mert a folytatás, az 1986-os Winds of War már nem feltétlenül találkozott rajongótáboruk, illetve a thrash/speed fanok igényeivel, ízlésvilágával, mi több, a dallamosodás felé kezdtek el tendálni. Ennek ellenére/Ettől függetlenül sikeres volt az album fogadtatása, amelyet King Diamond társaságában turnéztattak meg. Mike: „Nagyszerű turné volt King Diamonddal. Sajnos konkrét részletre nem emlékszem abból a körútról.” (Ehhez még annyi tartozik hozzá, hogy a turnén, ideiglenesen Günther Moritz helyettesítette Thorsten Lohmannt, aki később, 1998-ban – többek között – Peter Wittke-vel a Roots zenekart hívta életre, és jelentették meg a Now demót egy évvel később). Sőt, az anyag Sea of Flames dalában egy bizonyos J. R. Blackmore (Jürgen R. Blackmore), Ritchie Blackmore egykori német feleségétől, Margittól „való/származó” gyermeke működött közre. Mike: „Nagyon jó barátja volt és most is az együttesnek. Az Iron Angel feloszlása után sokáig doboltam Jürgen Blackmore zenekarában. Később sok dalt vettem fel vele.” Ehhez még annyi tartozik hozzá, hogy a „fiú” Mike-val, Dirk Schröderrel és kettő másik taggal Superstition néven egy formációt hozott össze/létre (J. R. Blackmore’s Superstition, korábban Straight), amelyhez Mike annyit fűzött, hogy „Dirk Schröder énekelt egy ideig a bandában, és felvettünk egy demót is, de hivatalosan soha nem tették közzé.” Dirk: „Nos, régen együtt laktunk egy környéken, és összebarátkoztunk vele. Amikor felvettük a Winds of Wart, átvittük a stúdióba, és végül játszott rajta néhány dolgot, különösen a Sea of Flames című dalban.
Utóélet, örökség. Mike: „A Steamhammer soha nem tett semmit sem a bandáért. Ha a Steamhammer jobban támogatott volna minket, azt hiszem, a világ számos országában játszottunk volna élőben.” Majd jöttek a lemezek újrakiadásai. Mike: „Ezek az újrakiadások bizonyítják, hogy az Iron Angel még ma is nagyon népszerűnek tűnik a metálosok körében, majdnem 30 évvel az albumok megjelenése után.” A negyedszeri, 2015-ös újjáalakulást illetően pedig: „Nem, akkor még nem hittük, hogy kiássuk a zenekart a sírjából. Soha.”
Negyedszeri újjáalakulást említettem, mert „papíron” az alábbi korszakokra bontható a csapat pályafutása: 1980-1983 (Metal Gods), 1983-1986, 1997-2007, 2015-2022, 2024-2025, az összekötő kapcsok mind végig Dirk Schröder, illetve – 2007-ig – Mike Matthes voltak, míg a 2018-as Hellbound és a 2020-as Emerald Eyes albumokon kívül pedig olyan csemegék láttak napvilágot, mint a The Tapes (2003), a Rush of Power (2004), a Legions of Evil (2016) válogatások, a Vinyl Bag boxed set (2013), illetve a Live in Bochum (2013). Pl. Manfred Schütz (SPV), Fredrik Lindgren (Unleashed/Terra Firma), Ragne Folke Herman Wahlquist (Heavy Load), Dave Jerden producer, illetve Coburn Pharr (Annihilator/Omen) elvesztését követően, újabb csapás érte a heavy metal közösséget, a két nappal ezelőtt eltávozott Dirk Schröder személyében, ráadásul tragikusan fiatalon, 58 esztendősen. Legyen könnyű neked a föld Herr Schröder.
