rattlead.hu
Ismét egy újabb 20 éves jubileum és Ismét Svédországba utazunk, ahol egy picivel kevésbé ismert, de annál minőségibb együttesről fogok írni. Ez pedig a Soilwork és az egyik kulcsfontosságú lemezéről, a Stabbing the Drama-ról. A banda 1995-ben alakult Helsingborgbanm Svédországban, és egészen a Stabbing the Drama-ig 5 teljes lemezt adtak ki, addigra már turnéztak már Európában és a tengerentúlon is, de még így is a kevésbé ismertebb zenekarok táborát bővítették, még úgy is, hogy a Nuclear Blast Records-nál voltak. A Soilwork-ot azért tekintem kevésbé ismertnek, mert habár svéd Melodeath banda és a kezdeti időszakukban nagy hatású technikás és minőségi lemezeket adtak ki, mint a Steelbath Suicide, The Chainheart Machine, Figure Number Five (amivel sikerült ismeretséget szerezniük) és a Natural Born Chaos. Igen, felsoroltam az összes előtte lévő lemezüket mert mind mestermű a szememben!
Az utána következő Stabbing The Drama viszont az a lemez volt, ami az amerikai metal listák prominens helyeire tette az együttest. Körülbelül ugyanazt a formulát követi, mint a Natural Born Chaos, vagy a Figure Number Five és ennek anno 2005-ben nagyon örültem, ugyanis ebben az időszakban éltem meg a Melodeath-Metalcore őrületet, ahogy sok más fiatal rajongó társam és az első két lemez után meglepett, hogy a Soilwork a technikás és erőteljesebb vonal után jobban kezdett a fogékonyabb, picivel riffcentrikusabb irányba fordulni, de ettől függetlenül nagyon tetszett a Natural és a Figure koncepciója is. A Stabbing pedig végérvényesen egy ős Soilwork rajongót csinált belőlem, mert sok szempontból is nagyon eltaláltak minden kontextust zeneileg. Björn Strid üvöltése és énekstílusa, a szintetizátor által keltett hangzás sokat dobott az együttesen (akárcsak a Dark Tranquility-nél).
Nos, a lemez Február 28-án jelent meg ugyanúgy a Nuclear Blast Records-nál, mint az első 5 nagylemezük és a felállásban itt már csak 2 alapító tag maradt (Peter Wichers – gitáros és Björn strid – énekes), a zenekar többi tagja pedig: Ola Frenning – gitáros, Ola Flink – basszusgitáros, Sven Karlsson – billentyűs, Dirk Verbeuren – dobos. A lemezborítót illetően picit furcsáltam, mert jobban hasonlított nekem valami kommunista propaganda plakátra, mint egy, az előző lemezek zseniális borítóira. Ahogy mondani szokás: Ne a borítója alapján ítélj meg egy könyvet! Zeneileg picikét úgy tudnám értelmezni a lemezt, mintha fogták volna a Pantera riffeket és némiképp dallamosították volna őket (a bandára amúgy nagy hatással volt a Pantera Peter szerint) megfejelve Sven billentyűs megoldásaival, és Strid jellegzetes üvöltés és ének kombójával, így egy igazán fogékony, aggresszív és helyenként igazán fogós anyagot kaptunk. A lemez amúgy 11 méregerős dalt tartlamaz és játékideje majdnem 43 perces, ami Melodeath-hez pont tökéletes!
Kezdésnek egyből jön a címadó dal, a Stabbing the Drama és kellően megalapozza a lemezt hangulatilag és produktum szempontjából is! Nagyon grove központú és nagyon fogós éneklős refrénjével sok embernek azonnali kedvencévé válik! a produceri munkát értelemszerűen Jens Bögren csinálta és ezért szól a lemez olyan vaskosan. Hangzást illetően (főleg dob-ügyileg) hajaz egy picit az In Flames világára, de ezen fölösleges meglepődni, mert akkoriban minden Melodeath banda Jens bácsihoz járt lemezeket fölvenni!
Egy talán igazán kedvenc dalom a lemezről a One With The Flies, mert itt ismertem rá a legjobban a Pantera hatásra az együttesnél és amilyen intenzív és agresszív… egyből hozzá tudnám vágni az üveget a falhoz tipusú! (jó értelemben.) És itt is megkapjuk Strid jellegzetes tiszta énekét és egyből magával ragad minket, miközben Peter riffelési stílusa azonnal mutatja, hogy nemcsak technikás a zene, hanem baromira fogékonyak is, egyből az ember agyába vésődnek!
Jön ezután a Weapon Of Vanity, ami már jobban fókuszál a régivonalas Soilwork érára, de azért ebben is vannak elcsípve itt-ott Pantera-s, Sepultura-s groove-ozások. Tény hogy az intenzitási szint nem hagy alább, hanem sokkal inkább úgy érződik, hogy még jobban felfokozódik és ezáltal a lemez csak úgy söpör végig dinamika szempontjából.
Negyedik dalnak jön a The Cresstfallen, és ismét visszatérünk a Groove-os főirányba, és ilyenkor kezdem újból megérteni, hogy miért tetszik ez a fajta dobsound nekem: Egyszerűen passzol ehhez a stílushoz! Van akinek picivel gépiesnek hangzik, de szerintem inkább a mostani doboknál érdemes odafigyelni, melyik mennyire gépies és steril odakinnt. A riffelésre megint nincs panasz, mert egyszerűen nem érzek benne hibát, és minden másodpercében intenzív nyakgyúrásnak vetem alá magam. A refréneknél meg a tiszta ének ismét akkora telitalálat, hogy ezt tanítani kellene sok fiatal együttesnek!
Következik egy másik nagy kedvencem a lemezről, a Nerve, ami kísérteties szinti intro-ja utáni azonnal berobbanó kezdőriffjével azonnal a falhoz vágtak és megvettek kilóra! Itt jobban át kezdtem érezni Strid ének és üvöltés kombóját és sokkal nagyobb sláger nótának tartom ezt, mint a Stabbit The Drama tételt! A riffek módfelett egyszerűek és mégis ez benne az igazán különleges, hogy nem kell nyakatekertnek lennie egy riffnek, hogy igazán fogós legyen!
A Nerve slágeressége után a Stalemate igazi hurrikánként csap le ránk, mint ahogy a régi At The Gates riffek is lecsaptak anno ’95-ben! Egy olyan adrenalin bombaként hasít végig az emberen, és csak a Breakdown részeknél enged némi nyugalmat az embernek, bár a hangzás továbbra is azt garantálja, hogy ez a pihenő ne is tűnjön pihenőnek. Ez egy abszolút ilyen szteroid bomba azoknak, akik keresnek a lemezen egy kis extra pusztítást!
A Distance nótával ismét visszatérünk a jól megszokott groove irányvonal felé és ezzel megint megindul az ugrálós-pogózós hangulat egészen addig, amíg nem jön a refrén. És ez nem hogy 10, hanem 12 pontos refrén, mert szerintem Björn bácsi itt énekli a lemezen az eddigi legjobbat!
Az Observation Slave kivételes eset a lemezen annyiban, hogy egy telefon hangzású énekléssel indul, és utána egyből átmegy torokból induló üvöltésbe. Másik érdekesség, hogy nekem itt tűnt föl a leginkább, hogy a gitárokon voltak valamilyen effektek. A dal ettől függetlenül nagy epikusságról tesz tanúbizonyosságot és talán a picivel visszafogottabb dalok közé sorolnám, bár azért még ebben a dalban is van dög bőven!
A Fate in Motion még jobban lassít a dolgon, és sokkal inkább a zenei hangulatra teszi a fő hangsúlyt, ami hoz egy kisebb változatosságot a lemezen, mert azért valljuk be: Nem lehet az egész lemez csak agresszív edzőtermi zene. (Hanem???) Hangulatilag picikét lazulósabb, leszámítva, hogy a lazulós résznél Strid üvölt és az erőteljesebb refrén résznél jön az éneke, ami picit paradox, de viszont zeneileg baromijó húzás!
10. dalnak pedig itt a Blind Eye Halo, amivel ismét fokozatra kapcsolunk, és igazi thrashes orgiába megy át az egész dal, ráadásnak pedig kapunk egy jó kis Blastbeat-et is a dal elején, amivel bizonyítják, hogy egyáltalán nem veszett a Death Metal része a zenéjüknek! Talán ezt a dalt tartom a lemezen a legagresszívabbnak a lemezen, és pont jó helyre van időzítve, a végére, hogy még utoljára adjon egy igazán ütős lendületett!
Utolsó dalnak jön az If possible, ami szintúgy nagy kedvencem a lemezről, mert az eleje nagyon andalító, de viszont rögtön beindul, és ismét jönnek a groove-os izű riffek. Utána egyből álomba illő atmoszférikus teret hoz létre az átívelésnél, hogy utána jöjjön a másik igazán lenyűgőző refrén és ezzel a dal megadja a maga fergeteges záróakkordját!
42 perc fogékonyság némi zúzdával, megfűszerezve igazán hangulatos és könnyen az agyba épülő refrénekkel és speciális atmoszférával, ahogy azt a Soilwork-től elvártam! Igaz, a későbbiekben voltak a zenekarnak kisebb hullámvölgyei, miután Peter 2008-ban kiszállt az együttesből és egyedül Strid maradt az Ős-tag a bandában, de ettől függetlenül nagy mosollyal emlékszem vissza ezekre az időkre, mikor a Soilwork zenéje nagy hatásnak minősült nálam, és még a mai napig szívesen veszem elő az első 5-6 lemezüket!
