rattlead.hu
Öt koncert öt különböző helyszínen az eddigi mérlegem itt, Amerikában: ez alkalommal a Phoenix elővárosában, Mesában található Nile Theaterig kellett kivillamosoznom, hogy láthassam ez az izgalmas összeállítású bulit. Az intézmény nevében olvasható „színház” szót persze nem kell szó szerint érteni: ez is ugyanolyan, kizárólag állóhelyes bálterem, mint a The Van Buren vagy a Marquee Theatre.
A három banda közös, 28 állomásos észak-amerikai turnéjának ez volt a 26. bulija, mégsem éreztem egyiküknél sem bármiféle megfáradást vagy alibizést. Talán egyedül az Alien Weaponry énekes-gitárosa, Lewis de Jong volt egy kicsit visszafogottabb annál, mint ami egy frontembertől elvárható lenne.
Én viszont már a Nile bejárata előtt belelkesültem, ugyanis ahogy sorban állás közben oldalt néztem, kit pillantok meg magam mellett? Phil Rindet, a phoenixi Sacred Reich énekesét. Akit még tavaly megkerestem e-mailben, hogy találkozzunk, mert interjút szeretnék készíteni vele. Akkor nem válaszolt a levelemre, de a sorsát ugye senki nem kerülheti el… 
Mint megtudtam, idén augusztusban-szeptemberben szeretnék megjelentetni következő lemezüket, addig nem sok olyan történik velük, amiről be lehetne számolni, mondta, így inkább akkor térjünk vissza az interjúra.
Az este 7 órás kezdésre szépen megtelt a csarnok. Az egyes fellépések előtt-után felvételről elhangzó nóták között erősen felülreprezentáltak voltak az AC/DC ’70-es években született szerzeményei; csak a rendezvény másnapján döbbentem rá ennek az okára, ugyanis 45 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Bon Scott, az ausztrál banda legendás énekese.
Az Alien Weaponry a Van Halen Jump-jával (felvételről) hangolta saját magát és közönségét a félórás szettre, amelyet élőben a megszokott haka, azaz maori harci tánc nyitott, a dobos Henry de Jong előadásában, majd egyből bele is csaptak a lecsóba a Raupatuval. Természetesen volt Rū Ana Te Whenua is, utolsóként pedig a szintén „sláger” Kai Tangata hangzott el. A Mau Moko révén a csapat márciusban érkező új albumába is belehallgathattunk. Amit észrevettem, hogy az AW zenéje talán még dallamosabbá vált, és hogy a basszusgitáros, Tūranga Morgan-Edmonds – legalábbis koncerten – egyre több énektémát vállal magára. Mivel három évvel ezelőtt Budapesten is láttam őket, mostani programjuk rövidsége miatt nem dőltem a kardomba, azt azonban sajnáltam, hogy a másik két zenekar dobfelszerelése és díszletei miatt szinte Lewisék lépni sem tudtak a színpad számukra rendeltetett, igen keskeny első sávjában.
(Ki gondolta volna, amikor 2017-ben e-mailen interjút készítettem az Európában akkor még teljesen ismeretlen, kábé öt-hat saját nótával rendelkező új-zélandi csikócsapattal, hogy néhány év alatt – még ha csak előzenekarként is, de – három kontinensen turnézó „világsztárokká” válnak, akik zenéjükön keresztül ismertetik meg még jobban a metal közönségét a maori történelemmel és kultúrával?)
A Municipal Waste muzsikájával eddig nem lopta be magát a szívembe, ismeretségünk felületesnek volt mondható, ám most, színpadi produkciójukat látva elhatároztam, hogy életművük további darabjait is magamévá teszem. A virginiai crossover thrash csapat élőben félelmetes energiákat mozgat meg a színpadon, amitől természetesen a nézők is megőrülnek: az ő műsoruk alatt volt a legintenzívebb a crowd surfing és a circle tit. Az elírás nem véletlen, Tony Foresta énekes ugyanis arra buzdította az eksztatikus körtáncot járó közönséget, hogy formáljanak minél nagyobb mosh-ciciket, sőt, kivételesen három cicit formáljanak: ne csak a középen és a mi oldalunkon, hanem a küzdőtér túloldalán állók is aktivizálják magukat.
A banda hangszeresei – hosszú loboncukkal, fejpántjukkal, farmermellényükkel, szegecses csuklóvédőikkel inkább néznek ki egy retró heavy metal banda tagjainak, mint crossover arcoknak, ám az általuk játszott muzsikába semmiféle stílusrendőrség nem tudott volna belekötni. A produkció magját természetesen Foresta rekedtes hangja és többször is megvillantott sörpocakja képezi, a szélsebes dalokra pedig csak kapkodtam a fejem, és az első sorokban állókkal együtt én is mosolyogva néztem a mögöttünk bevadult tömeget. A MW körülbelül háromnegyed órát játszott, és intenzitás tekintetében igencsak magasra tette a lécet az utána színpadra lépő headliner elé.
Persze a Kerry Kingék által játszott zene teljesen más műfaj és más dimenzió: gyorsaságért nekik sem kell a szomszédba menniük, ám a Slayer örökségeként a lassabb nótákból is olyan súly és gonoszság árad, amivel csak kevesen tudják felvenni a versenyt. Kingék a rendelkezésükre álló másfél órában a teljes From Hell I Rise albumot eljátszották, plusz kaptunk két Paul Di’Anno-korszakos Iron Maiden és öt Slayer nótát is. A Killers a brit énekes halálát követően, kegyeletből került be a programba; tavaly december eleje óta játsszák, míg a Purgatory ezen a turnén debütált a setlistben.
A tar fejű gitáros szólócsapata igazi thrash-supergroup, egyedül a bőgős Kyle Saunders lóg ki belőle valamennyire, akinek ezt megelőzően a Hellyeah volt a legnevesebb zenekara. Ő a banda szürke eminenciása; ezt kompenzálandó, a főnök őt rakta a színpad közepére, amit raszta fürtjeivel, szikár, pókszerű mozgásával sikerült is bemozognia.
Bár King az ikonikusabb gitáros, én szándékosan Phil Demmellel szemben foglaltam pozíciót, az ő játékát ugyanis szórakoztatóbbnak, látványosabbnak és változatosabbnak is tartom. Már a Vio-Lence-ben is nagyon bírtam a csávót, és amilyen jól kiegészítik egymást Kerry-vel, azon sem lepődnék meg, ha egy újabb Slayer-revival alkalmával (Soha ne mondd, hogy soha!) nem Gary Holtnak hívnák majd a csapat másik gitárosát…
Szerencsére időnként King is átsétált a színpad felém eső oldalára, így összejött az, ami a slayeres időkben nem: a második sorból nézhettem a Mester játékát. A hangzásról viszont semmit nem merek mondani, onnan ugyanis, ahol álltam, szinte az egész koncert egy nagy zajkása volt: a gitárok zúzását igen, Osegueda énekét viszont alig hallottam. Miután ezt észleltem, mégis úgy döntöttem, hogy maradok: a zenei élményt ezúttal alárendeltem a látványnak, annak, hogy közelről követhessem a muzsikusok produkcióját.
A közönség a From Hell I Rise dalait is hangos ovációval fogadta, a Repentless és a Disciple szinte észrevétlenül vegyült ezek közé. Az At Dawn They Sleep, a Raining Blood és a Black Magic viszont akkora gigaklasszikusok a hőskorból, hogy nálam ezek elhangzása jelentette a buli csúcspontját; persze a Diablo, a Two Fists, a Shrapnel és a From Hell I Rise is megdobogtatta itt-ott már rozsdásodó fémszívemet.
Egy nagyon erős összeállítást láthattunk ezen az estén: mindegyik zenekar máshogy volt jó, és a fellépőknek a színpad tágításával párhuzamosan a hangulatot is végig sikerült fokozniuk. Kerry King csapata idén a FEZEN-en is fellép, én pedig, ha minden jól megy, Kortrijkban, az Alcatraz Fesztiválon látom őket újra. De néhány dátum erejéig a másik két banda is tiszteletét teszi majd – együtt – az öreg kontinensen.
Az elhangzott dalok (Kerry King):
Diablo (felvételről)
Where I Reign
Rage
Trophies of the Tyrant
Residue
Two Fists
Idle Hands
Repentless
Toxic
Tension
Everything I Hate About You
Disciple
Purgatory
Killers
Crucifixation
At Dawn They Sleep
Shrapnel
Raining Blood
Black Magic
From Hell I Rise
További fotók a koncertről: https://www.facebook.com/photo?fbid=10221583055444959&set=pcb.10221583082005623
