Superbutt 25 – beszélgetés Vörös Andrással

Fémforgács

A Superbutt 25 éves évfordulóját a Dürer Kertben fogja megünnepelni a Wackor és a Warchief társaságában március első napján. A koncert kapcsán Vörös Andrissal beszélgettünk.

2004 januárban láttalak először benneteket, akkor a WestEnd tetején volt egy ilyen havas téli esemény és emlékszem, hogy ott is rövidgatyában voltál. Emlékszel erre?

Igen emlékszem. Egy fogadás miatt léptem fel úgy, pedig kurva hideg volt. Az a fellépés úgy jött egyébként, hogy a FreshFabrikkal volt a Fundangoval (deszkás ruhamárka) együttműködésünk és ez valahogy a Superbutt elején is megmaradt. Ők csináltak ott egy ilyen snowboardos rendezvényt, arra kellett fellépő és így keveredtünk oda.

Superbutt 25 – beszélgetés Vörös Andrással
Foto: BandsThroughTheLens

Ti nagyjából az első lemez után rögtön el is kezdtetek koncertezni, ráadásul nem csak itthon, hanem Európában is. Ez segített a külföldi a lemezszerződésekben? Ezek során ismerkedtetek meg a kiadós arcokkal?

Így van, pontosan. Tehát ez mindig úgy volt, hogy valahová eljutottunk és akkor ott összeismerkedtünk valakivel. Ez sokszor ilyen véletlenek sorozata volt. A francia vonalunk például az egyik legjobb volt abban az évtizedben. A legjobb élményeink oda kötődnek, meg tényleg nagyon jó haverságban voltunk az ottani zenészekkel, meg az egész társasággal, akik intézték az ügyeket. Ez a vonal például úgy lett, hogy a Budapest Parádén, ami alapvetően ilyen techno rendezvény volt ugyan, de a Wanted magazinnak volt egy metalkamionja, ahol mi is felléptük. És ott tök véletlenül odakeveredett egy francia srác, megnézte a koncertet, odajött hozzánk, hogy tetszett neki, mi adtunk neki pólót, meg egy CD-t, meg mindent. Azután egyszer csak jött egy e-mail egy fél évvel később, hogy ő volt az a srác és egyébként ő dolgozik kint egy francia fiatal managementnél és megkérdezte, nem akarunk elmenni játszani oda is egyet? Ezzel ott elindult egy ilyen kapcsolat és ebből lett aztán az a végére, hogy rengeteg koncertünk volt ott, meg kiadták lemezt.

És az összes többi is valahogy így alakult, mondhatjuk, hogy kézről-kézre adódtunk. Aztán valakinek volt egy holland kontaktja, stb. Úgyhogy ez az igazi, egyébként ma is létező DIY sztori volt. És hát az volt az egyik legszebb az egészben, hogy semmi nem lett a seggünk alá rakva, nem volt kötelező interjúkör például, meg nem mondták meg hogy ekkorra ide menj, akkorra oda, hanem mindent saját magunk túrtunk össze és mindenkivel mi ismerkedtünk össze. Ez tök jó volt amúgy, mert a világról egy csomó mindent tanított. Tehát, hogy össze tudtál hasonlítani egy holland működést, egy franciát, egy németet, egy bolgárt és aztán a végére rájöttünk, hogy nincs is nagy különbség egyébként, mindenhol ugyanolyan emberek vannak.

Az európai a koncertezés során alakultak azok a kapcsolatok – mentetek ugye az Ignite-tal, meg a Pro-Pain-nel, a Clawfinger-rel – amik után például Zakk meg Téglás Zoli is szerepelt a lemezeteken?

Pontosan. Zolival, meg az Ignite-tal valahogy úgy kerültünk össze, hogy segítettem neki a magyarországi dolgaiban. Ő meg ugye híresen jó fej nagyon, mindig segített mindenféle magyar szereplőnek. Nekünk ezzel segített, aztán a Pro-Pain vonal az úgy jött, hogy egy osztrák koncertszervezőnek segítettem valamit az ilyen háttérszervezésbe, ő meg cserébe berakott minket a Subscribe-bal együtt egy rendes nightlineres Pro-Pain turnéba. És tök jó, mert nem kellett fizetni érte, hanem csak így oda kerülhettünk.

Az egyébként mázli volt, hogy mi le tudtuk hozni ezt a tizensok évet úgy, hogy soha nem kellett nekünk azért fizetni, hogy játsszunk. Tehát valahogy mindig kihoztuk nullára, sőt még valami bevétel is akadt a végén. Aztán a Clawfinger turné, ahol mi lehettünk az egyik előzenekar meg a francia társaságon keresztül jött.

YouTube Video

Szóval, abban azért nyilván nagy szerepe volt annak, hogy nem csak zenészként voltunk jelen a színtéren. Mint ahogy szerintem ez az underground világban ma is így működik, hogy aki dolgozik ebben, meg ebben él, az feltetően nem csak egy szerepben, tehát nem csak zenészi szerepben van, hanem szervez is, meg kever egy kicsit, meg ilyesmi és akkor ebből összeáll.

Meg ír egy kicsit, meg podcastel, ahogy Te is csinálod…

Persze, mert ez tulajdonképpen azért egy ilyen életérzés. És ennek minden szerepe ugyanolyan fontos. Tehát pont ettől szimpatikus, hogy nem ilyen iparszerű működés van. Nem csak előállítanak egy produkciót, aztán kirakják és az embereknek csak az a dolga, hogy azt fogyasszák, hanem itt ugye pont ez a közös alkotás a lényeg. Aminek ugyanúgy része az újságírástól kezdve a koncertszervezésig sok minden. És itt azért csomó ember egy csomó szerepben kipróbálja magát és megint csak tanul valamit a világról.

Voltak még különleges koncert és turné élményetek, amiről szeretném, ha mesélnél! Milyen volt a With Full Force-on játszani és hogyan jött a kubai turné?

A With Full Force-ból kettő is volt. Az első az rögtön az elején, 2001 nyarán egy ilyen titkos fellépés volt. Az is az Ignite-nak és Zolinak köszönhető, mert ott mi meg sem voltunk hirdetve, hanem Zoli egyszer azt mondta, hogy a saját másfél órás idejükből nekünk ad húsz percet az elején. Az tényleg egy ilyen teljesen meglepő fordulat volt, hogy odamentünk, ő felment a színpadra a koncertkezdéskor és felkonferált minket, hogy „Kedves közönség, itt vannak magyarországi barátaink és el fognak játszani nektek négy-öt dalt. Fogadjátok őket szeretettel, utána jövünk mi.” És hát az tényleg egy ilyen térd remegős, nagyon izgulós dolog volt. Az, hogy még csak meg sem vagy hirdetve, hogy mit fognak hozzád szólni és ráadásul ez egy tök jó időpontban, este 8-kor vagy 9-kor, fő műsoridőben rengeteg ember előtt. Lement, hála Istennek, és persze gondolom, hogy nem valószínű, hogy az ott megjelent, tízezer ember megjegyezte a nevünket. Tehát valószínűleg ilyen szempontból semmilyen nyomokat nem tudtunk hagyni, de hát ez olyan tűzkeresztség volt, ami után már azért könnyű volt bármi mást csinálni később.

Aztán a második, tulajdonképpen már igazi, az meg 2005 nyarán volt. Akkor már egy németországi szervezőn keresztül, rendesen meghirdetett fellépők voltunk, ráadásul a nagy színpadon. Igaz, hogy a nyitó zenekar voltunk kora délután nagyon napsütéses sávban, de hát azért mégiscsak úgy nézett ki az a line-up, hogy utánunk a Pro-Pain, Ektomorf, aztán Anthrax, Motörhead, The Hellacopters. Tehát egy ilyen komoly fellépő sorrendben tudtunk mi is benne lenni. Ott volt ugye a gigaméretű színpad, de addigra azért már láttunk sok mindent. Egy tokaji vagy mezőtúri fesztivál, vagy akár a Sziget Hammer színpada valamivel kisebb volt ugyan, de nem sokkal, így ott nem volt akkora léptékbeli különbség, hogy remegjen a térdünk attól, hogy fel kell állni egy ekkora színpadra. Nyilván szép emlékek, hogy ücsörögsz a backstageben és mondjuk az Anthrax-es Belladonna ott sétálgatott kifordított melegítőben.  De ugye ez is olyan, hogy aztán a végén rájössz, ezek is ugyanolyan emberek. Tudnak jó fejek lenni, aranyosak, vannak, akikkel aztán nem beszélsz egy szót sem, mert látszik, hogy nincs kedve, nem akar beszélgetni senkivel se éppen. Szóval ezek a tapasztalatok megmaradnak, aztán évtizedes távlatból persze tök menő, de igazából ők se valami természetfeletti lények ám különben, hanem pont ugyanolyan csávók, mint bármelyikünk.

Foto: BandsThroughTheLens

Kuba meg már egy ilyen teljes UFO-sztori volt, hiszen 2015-ben már nem is volt zenekar hivatalosan. Csak pont az említett francia kapcsolatunkon keresztül jött egy olyan lehetőség, hogy el lehetett oda menni egy ilyen kéthetes turnéra. Ez engem annyira izgatott, hogy egyszerűen összerántottunk Kovács Attival egy ilyen félig-meddig létező produkciót, amiben ott volt Nedo (Neduloha György – basszusgitár) az utolsó Superbutt felállásból és egy Kokó nevű haverunk jött el dobolni. Neki aztán tényleg semmi köze nem volt ehhez a zenekarhoz soha, csak neki volt éppen annyi pénze, hogy a repülőjegyet ki tudja fizetni, mert azt nekünk kellett, az ottani ellátást már kaptuk. Szóval neki volt pénze, ideje, meg volt útlevele, ezért gyorsan betanult, 8-10 dalt és eljött. Ez egy ilyen érdekes turné volt, amit egyébként egy Kubában élő francia ember szervezett a Francia Intézet, meg a helyi kulturális minisztérium támogatásával. Három francia meg egy svájci zenekar volt rajtunk kívül azt hiszem. Annyi volt a sztori, hogy kaptunk egy szép nagy turistabuszt, sofőrt, szállást, szállodákban, mindenhol és akkor tulajdonképpen így végig mentünk az egész szigeten két hét alatt.

Minden másnap koncert, közte meg szabadnap, és 6-8 városban fel tudtunk úgy lépni, hogy maga a koncert, azt tudod, az már mindegy is volt. Játszottunk kb. 25 percet nem létező hangcuccokon, teljesen spártai körülmények között össze-vissza. Talán egyedül Havannában volt egy tisztességes klub, ahol rendes klubkörülmények voltak. Az összes többi ilyen szabadtéri, meg tornateremben, elhagyott moziban, meg kosárlabdapályán, iskolaudvaron volt. Szóval az, hogy ott vagy, végig mész az egész szigeten és ráadásul azt sem úgy, mint egy klasszikus turista, aki megnézheti ugyan a klasszikus turista dolgokat, de egyébként semmilyen más élmény nem éri nagyon különleges volt. Közben haverkodtunk a helyi srácokkal, akik szintén metalosok és jönnek koncertre, óriási élmény volt. De igaziból a turista élmény az sokkal nagyobb volt, mint önmagában azok a fél órás koncertek.

És kaptatok visszajelzéseket ezek után a koncertek után? Mondjuk írtak nektek hónapokkal később?

Kubából érdekes módon igen. Az még annyiban is más volt, hogy nekik akkor nem nagyon volt netjük. Volt egy srác, aki rendszeresen írt úgy e-maileket, hogy megírta otthon a gépén, feltette egy pendrive-ra, elment a helyi könyvtárba, ahol volt valamennyi internet és onnan küldte el. Ő még csomagokat is küldött. Például máig ki van rakva egy szép nagy Che Guevara kép a falra, aminek amúgy nincs semmilyen politikai üzlete, csak ajándékba kaptuk tőle. De ez a kubai embernek is egyfajta ablak volt a világra.

YouTube Video

Ha már így szóba kerültek a kis klubok meg a nagy színpadok, neked melyik volt annak idején komfortosabb?

Igazából mind a kettő. Nyilván ez, hogy nagy színpad, azért relatív. Azt is hozzá kell tenni, hogy akkoriban nem volt például egy Budapest Park méretű helyszín itthon. Tehát mondjuk a Zöld Pardon volt a nagy koncerted, ami azért manapság már nem tűnne nagy színpadnak valójában. Meg az a közönség méret – mondjuk kétezer ember – az már egy Budapest Parkos koncerten például bukás szagú.

Tehát a Barba Negra méretű színpad volt mondjuk a Szigeten a Hammer. Az akkori relatíve nagyobb színpadokat a mai léptékkel már lehet, hogy kiröhögné egy mai huszonéves. A Zöld Pardon az klubnak sem minősülne az ő fogalmai szerint. Persze amikor ilyen viszonylag nagyobb helyeken, jó fényekkel, jó hanggal meg technikai háttérrel játszhattunk, akkor az nyilván egyfajta élményt adott. Amikor meg ilyen igazi kocsma sarkokban, lehetetlen körülmények között játszottunk összesen két mikrofonnal, mint hangosítás, meg egy darab ének cuccal alapokról, az meg egy másik típusú élményt adott. És azért egy csomószor okozott ilyen vicces helyzetet, hogy ezeket a spártai körülményeket hogyan tudod legyőzni és hogy tudsz ezeken átmenni. És valószínűleg most is van egy csomó ilyen nagyon underground helyszín a világban, ahol relatíve spártaiak a körülmények.

YouTube Video

Szóval mind a kettőnek megvan a maga szépsége, de ez egy ilyen mixben volt az igazán szép. Egyfelől nem kellett párás szemmel nézni egy jobb színpadot, hogy jaj, én oda sosem jutok föl, másfelől meg az a kényelmesség sem volt, hogy akkor te mindig ki vagy szolgálva és mindig a segged alá tesznek mindent. Szóval igenis meg kellett küzdeni a dolgokért.

A 2023-as koncert után, meg a mostani előzetes visszajelzések alapján az egykori rajongói bázis lesz ott a koncerten vagy vártok új arcokat is?

Hát én nem hinném, hogy új arc lett volna bárki a múltkori bulin azzal együtt is, hogy ugye ezt így már nehéz megmondani, mert azért nem látod át a színpadról a komplett közönséget. Ugye azért itt az van szerintem, hogy biztos van olyan, aki már akár jöhetne a saját gyerekével is, de miután ugye itt eleve tíz évig nem is volt ez a zenekar, ezért aztán végképp nem túl valószínű, hogy közben bármilyen új rétegekhez eljutott volna. Úgyhogy szerintem itt nekünk nem kell félni kimondani azt, hogy igen, ez igazából az akkori közönségnek egy osztálytalálkozója.

És nem is cél, de még az Ørdøgnél, meg a Diabolus-nál, tehát az aktív zenekaroknál sem cél az, hogy mi a fiatalokat megszólítsuk. Ez nem azt jelenti, hogy nem örülünk neki, hogyha van egy fiatal, akinek adott esetben mond ez valamit, de hogy nem dolgunk.

Ennek az egésznek pont az önkifejezés a lényege, mert hát a fiataloknak nyilván a saját dolgukra kell odafigyelni. Csak ők tudnak hitelesen reflektálni a saját élethelyzeteikre, hiszen egy felnőtt ember gyerekkel az tök más szinten éli meg a problémákat – amikről adott esetben dalt ír -, mint egy tizenéves, akinek most kell a helyét megtalálni az életben. Vagy akár egy húszas évei elején járó fiatal, akinek még kérdéses, hogy mi lesz majd vele, lesz-e jó állása, lesz-e partnere, lesz-e családja, lesz-e hol laknia, merre fogja sodorni az élet. Mi meg olyanokon gondolkodunk már, hogy mi lesz majd a gyerekemmel, hagyok-e valamit ebben a világban, satöbbi. Ezen meg egy 22 éves mit gondolkodjon még?

Nem gondolkodtunk mi se valószínűleg…

Persze, persze. Éppen ezért azt gondolom, hogy az, ha adott esetben egy-egy fiatal mondjuk egy picit függönyt föllendítve belelát abba, hogy majd 30 év múlva már nála is elő fognak jönni ilyen kérdések, az tök oké. De alapvetően nekik a saját gondolataikra, meg a saját problémakörükre kell reflektálni. Ahogy ez meg is történik természetesen és nekünk nem kell azért reklamálni, hogy jaj, nekünk is el kell érni a fiatalokat. Tehát most visszakanyarodva, a Superbutt kérdéshez, most azt a közönséget, aki annak idején ott volt és ezt szerette, őket mi tudjuk kiszolgálni. Mert persze ők is el tudnak menni mondjuk az AWS-re – akik egy 15-20 évvel fiatalabbak nálunk, de már azért ők is 30-as évek közepén vannak -, de azért az már nekik sem azokat az érzelmeket fogja triggerelni, amit mondjuk egy Fish Machine-es circle pit, amit 22 vagy 25 évesen lehetett csinálni. És éppen azért nekünk viszont az a dolgunk, hogy a saját generációnkat szolgáljuk ki. Akár új zenével, akár ezekkel a nosztalgia koncertekkel, mert ezt meg viszont más nem fogja megcsinálni.

Abban érzel változást, ahogyan a 2000-es évek elején és a mostani színtéren egymáshoz viszonyulnak a zenekarok, illetve a közönség és a bandák?

Az a helyzet, hogy már nem látok le mondjuk a 20 évesek korosztályára. A sajátunkra is mondjuk csak kicsit tágabban értve, tehát kb. egy évtizedre tágítva a korosztályt. Azért szerencsére itt van még egy csomó banda. A Watch My Dying-tól kezdve a Wackoron át a Sear Bliss-ig sokan csinálják ezt aktívan, ez a része megmaradt. Persze kevesebb banda van, mint annak idején. Nyilván a korosztály miatt ez természetes, hogy lemorzsolódott egy csomó mindenki. És ezért akik még aktívak, azok már sokkal inkább összetartóbbak, meg baráti a viszony.

Pont most az őszi turnén beszélgettünk a WMD-vel erről. Milyen érdekes, hogy annak idején annyira nem álltunk közel egymáshoz, mert mi inkább a budapesti zenekarokkal voltunk jóban. Ehhez képest már egy kicsit távolságtartóbb volt a viszony a félig esztergomi, félig Nógrád megyei Watch My Dying-gal, meg mondjuk a Cadaveres-szel Székesfehérvárról. Most meg az van, hogy már összesen mondjuk tíz viszonylag aktív zenekar van ebből a korosztályból, akik sokkal jobban összetartanak, akkor is, ha mondjuk műfajilag messzebb vannak egymástól.

Azért látjuk azt is, hogy a huszonéveseknél most éppen mi van. Ott az Insane Hellride Booking, meg a Nest of Plagues például. És ebből a szempontból mindig egy jó seregszemle nekem, amikor van a Wacken Metal Battle, mert ott azért mindig látni, hogy mi történik éppen a Metal Undergroundban és mindig van egy csomó tök jó produkció. Az más kérdés, hogy lehet, hogy azért ott is már inkább a 30 körüli korosztály van és nem a 10 meg a 20. De hát biztos, hogy a 10 meg a 20 évesek is bőven zenélnek, meg csinálják a dolgaikat, csak az már tényleg nem feltétlenül a mi szemünk előtt zajlik. De hát az meg nem is feltétlenül a mi dolgunk, hogy különösebben bele akarjunk szólni, mert azt nekik kell megfejteni.

A beszélgetés további részét, amiben szóba került a Superbutt sztorija és a jubileumi koncert a Rockstar magazin februári számában és a Rockstar honlapján (https://rockstar.hu/) olvashattok.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.