Fémforgács
A hazai thrash/groove metal színtér régóta megbízható képviselője a Stonedirt. Nincsenek ugyan folyamatosan jelen, de megbízható koncertzenekarként viszonylag rendszeresen feltűnnek és egy-egy megjelenésük mindig élményszámba megy.
A 2018-ban a Backlash-Zone lemez valahogy elment mellettem pedig most meghallgatva korrekt és kerek anyag lett. Amikor a Fáklyás műsorba érkező Wrong Eyed Messiah tagságát a csapat motorja, gitárosa Kemencei Balázs elkísérte az interjúra, már mesélte, hogy készül a friss album. Ezután természetesen kíváncsian vártam a lemezt, ami három lemezelőzetes video után jött ki, valahogy aztán mégsem sikerült kellő figyelmet kapnia az év végi hajrában. De csak előkerült és nem érdemtelenül.
Míg a korábbi anyagaikon, így az említett Backlash-Zone albumon is inkább a Panterás groove-os délies ízekkel megbolondított megközelítés volt rájuk jellemző, addig a tavaly év végén megjelent legfrissebb lemezük viszont a hagyományosabb thrash metal irányába billenti a mérleg nyelvét. A karakteres dalok visszarepítenek a thrash hőskorába, de a végeredmény ugyanakkor kellően modern, a hangzás meg leszedi a fejed. A nyitó Wounded Will még a korábbi anyagaikat és főleg Anselmoék Cowboys érás dolgait idézi, de később organikusan bővül a zenei eszköztár, mintha új színárnyalatok jelennének meg a palettán. Erre tökéletes példa rögtön a folytatásban érkező N.R.I.P. , amiben a fúvósok, a majdhogynem táncolható bugis RNR témák mellett azért ott a súly is. A mániákus gitárszóló meg egyszerűen kiemelkedő. Számomra a lemez csúcspontja.
Ez a színesedés nagyjából ugyanannyira igaz a zenére, mint az énektémákra. A hagyományos rock & rollos témák (halld Let Each Man Be Paid in Full) Stonedirt-ösítve jönnek elő, de valahogy mindig csak egy rétegét adják a daloknak.
Az viszont egyértelmű, hogy számomra az eddigi legjobban szóló lemezt készítették el Sohival. Ritkán hallani ilyen szépen szóló dobot, de a bőgő is jól hallhatóan ott zakatol például a Phalanx-ban, meg a himnikus énekkel és szélvész, ám ugyanakkor emlékezetes szólóval operáló Deal with the Dead-ben. Előbbinél a hagyományosabb power metal ízek egyesülnek a thrasheléssel, utóbbi meg nekem olyan mintha a Bush-korszakos Anthrax és a pályája elején járó Machine Head egyesítené erőit. Ráadásul a himnikus refrén is plusz pontot ér.
Azt is mindenképp érdemes kihangsúlyozni, hogy az eddigi munkáik közül – bár nekem már a Redneck Blues és az Unherited Fever is adta – itt hallható a legváltozatosabb vokalizálás. Azt persze továbbra sem lehet mondani, hogy Endre ezer hangon szólna, de mindenképp kellően színes a kép ezen a téren is. Ha kell süvölt, ha kell rekeszt, de amikor ki kell engedni a hangját akkor azért egyre több emlékezetes énekdallammal is segíti az anyag megszeretését.
Az album leghosszabb tétele a Dead End ambivalens érzéseket kelt bennem. Egyrészt a töménysége miatt nehezen emészthető, másrészt viszont nagyon jó felépítésű és „stratégiailag” is tökéletesen elhelyezett dalról van szó. Ez, és a lemez megjelenése előtt kihozott cápás szöveges videó (Sharkbite) is „szakít a hagyományos” groove-os megközelítéssel, kikacsint a hard rock irányba, de teszi ezt úgy, hogy közben a hangzás meg tonnás súllyal nehezedik a hallgatóra.
A Prime Detective a szintén az amerikai stílusú power alkotásokat idézi meg, még egy gyenge fülessel Spotify-on hallgatva is királyul szól. A Balázs riffjei és szólói alatt kitűnően hallani a bőgőtémákat. A ritmusszekciót is csak dicsérni lehet. És akkor ott a lemezt záró, hagyományos image klipes Final Roar, ami a cápás dallal együtt lemez csúcsalkotásai közé tartozik.
Ha ezek a dalok élőben is így tudnak megszólalni, hát irgalmazzon mindenkinek az ég. Bár 2024-es lemezről van szó, de én megkockáztatom, hogy az idei listámon helyük lesz. A hagyományos thrash metalban kevés ilyen erős anyag jelent meg itthon mostanában.
