rattlead.hu
Magamba bámulós hangulataimban hajlamos vagyok az Arcana diszkográfiájában bogarászni, belelapozni a múltba. Ilyenkor – konkrét cél hiányában, sokszor önkéntelenül – a Cantar de Procella körül időzik legtöbbet a fehér nyilacska, kedves emlékek mappája fölött. Talán azért maradt meg bennem legmélyebben ez a lemezük, mert ez volt az első, amit hallottam tőlük – bőven túl az első Dead Can Dance rácsodálkozáson, és nyitottan mindenre, ami ahhoz fogható elégedettség érzéssel tölt el, amilyet a Within the Realm of a Dying Sun-tól kaptam.
A Dead Can Dance iránti szeretetemből bőven jutott nekik is – elismerve, hogy a Lisa Gerrard – Brendan Perry kettős mindig is jobban értett a karakteres, egyből azonosítható dalok írásához. Az Arcana egybecsengőbb, homogénebb összhatású szerzeményekkel töltötte meg lemezeit – de a hangszín, amin megszólalnak majdnem ugyanaz. Azért kerültek most is egy mondatba, amiért alig tudom kettejüket elválasztani egymástól: hasonlóan ismerős kiejtéssel beszélnek egy álmainkban létező, sosemvolt közös nyelvet, amit csak akkor ért az ember, ha becsukja szemét, és nem megérteni, hanem átélni akarja. Amikor elindítom egyiket vagy a másikat, ugyanaz az időgép startol egy kihunyófélben levő, de egykor ragyogó múlt felé, ami a feledés mezői fölött vibrál, olyan századokban, amiket vágyálmokból szőttek katedrálistornyok köré. Peter Pettersson zenekara (projektje?) tökéletes időzítéssel bukkant fel a horizonton. Pont akkor, amikor Perry-ék elhagyni látszottak a direkt gótikát és egzotikusabb régiókba tévedtek, én meg a Haldokló Nap Birodalmának falánál állva keresgéltem, ki mesélhetné tovább a történetet, ki kelthetné életre a szobrokat?
Peter is a metál világából érkezett a neoclassical/dark wave szcénába. 1988 és 1994 között különböző zenekarokban fordult meg. Innen „tört ki”, amikor 1994-ben életre hívta Arcana projektjét, amit ő, mint multi instrumentalista zenész/dalszerző, és akkori párja, az első lemezeken közreműködő Ida Bengtsson alkotott. (Ma is fél tucat formációhoz kötődik basszusgitárosként, szövegíróként, mindenesként – Crypt of Kerberos, Meanwhile, Onus, Sophia, Tyrant – és 2003-ban Cecilia Bjärnö-val kötött házassága után Peter Bjärnö néven szólólemezeket is megjelentet.)
A kezdetektől egyértelmű DCD párhuzam távolról sem a véletlen műve, de a kép azért tovább árnyalható. Peter számára A Within the Realm of a Dying Sun megváltoztatta az addig általa játszott játék szabályait. „Mintha minden dalát régről ismertem volna” – mondta ahhoz a listához fűzött magyarázataiban, amiben a számára legfontosabb tíz album között mazsoláz. A felsorolásban – nem is olyan meglepő módon – ott találjuk a Bathory Under the Sign of the Black Mark-ját is, amihez több mint elkötelezett kommentet írt: „Ha meghalok, szeretném, ha a temetésemen a Call from the Grave-et játszanák.” Innen nézve a Slayer Reign in Blood-ja szinte kötelezően itt kell legyen; ezek szerint egyetemes zenei referenciaként Araya-ék mesterműve messze túllépett saját keretein (lásd: tíz album, mely megváltoztatta az életemet: itt). Ebből a nézőpontból érdemes közelíteni az Arcana életműhöz, amely amúgy semmi „fémes” összetevőt nem tartalmaz, de azért bármelyik black metál, vagy „true” doom társulat szívéhez szoríthatja lemezeiket, például az 1997-ben kijött második korongjukat, a Cantar de Procella-t.
A Gustave Doré metszeteire hajazó borító, és a rendszeresen felbukkanó latin szövegek nem hagynak kétséget afelől, merre halad a csuklyás menet. Kódex lapokról életre kelt miniatúrák töltik meg a majd’ 50 percnyi játékidőt, idealizált minőségekről szóló fennkölt énekek emelik a lelket az örökkévalóság bejáratához. A dalok egyszerűségükből merítik erejüket, az alig-változás hipnotikus kimértségéből, az elmélkedés lassú folyású ritmusából. Nem is lehet ráhangolódni másként, mint befelé tekintéssel, mert valahol ott legbelül van annak a fenséges csarnoknak a kapuja, aminek egyik szárnyát angyalok, a másikat démonok tárják szélesre. Az indító négyes fogat kiemelten erősnek számít az efféle műfajokban. A seb felnyitása után (Opening of the Wound) jön az ébredés (Chant of the Awakening), aztán a magány (The Song of Solitude) és a csend (Void of Silence) – és ezek a szavak ki is jelölik az Arcana általános hangulati kereteit. Az, hogy személyes kedvenceim (a fentieken túl) a God of the Winds, és a The Tree Within, ne befolyásoljon senkit: egységként él és működik az album, amiben a részletek tényleg csak részletek (nevezzük őket számoknak, daloknak vagy tételeknek), így az, hogy homogénen sötét és elhagyatottságot sugárzó szegmensek variálódnak anélkül, hogy markánsan kiemelkednének a lassú hullámzásból, itt erény és nem hiátus – nem is szoktam részleteire hivatkozni. Talán csak a templom illatot árasztó, zsolozsmázó férfikórusok és a fátyolos, szinte súlytalan női ének dinamikájának különbsége osztja sötétebb és fényesebb részekre az anyagot, de hát így kerek az egész – mint fent, úgy lent.
Annak ellenére, hogy Ida Bengtsson hangja nem ér fel Lisa Gerrard-éval (kié közelíti azt meg?) és hogy az Arcana jóval szűkebb keretek közt mozog (később elkalandoztak azért ők is), sikerült felnőniük a „feladathoz”. Ahogy a DCD esetében, itt is érzek némi „régen minden jobb volt” (vagy legalábbis spirituálisan nagyobb léptékű, a szellemiségtől jobban átitatott) feelinget, homályos kontúrú elvágyódást/visszavágyódást a csaknem tökéletesbe, a harmóniák uralta aranykorba, aminek legsötétebb szegletei is vonzóbbak, mint a rideg fénnyel szemünkbe vakító jelen legszebben fotózott vidékei. A Cantar de Procella egy tökéletes időgép, ami százéveket röpít vissza egy olyan idealizált korba, amit Peter és Ida álmodik nekünk – mi meg hallgatjuk őket (és emiatt ugyanazt álmodjuk), és még ha nem is teljesen igaz egyetlen pillanata sem, olyan jól hangzik, hogy bárcsak igaz lett volna.
