Malevolent Creation: Eternal – Six Feet Under: Haunted – Suffocation: Pierced from Within (1995)

rattlead.hu

Malevolent Creation: Eternal – Six Feet Under: Haunted – Suffocation: Pierced from Within (1995)

Amikor erre a cikkre készültem, átfuttattam gyorsan a memóriámat a 30 évvel ezelőtti underground „állapotokat” illetően. Arra a következtetésre jutottam, hogy noha a death metal nem lett dead metal, mindenesetre addigra már megkopott a varázsa, kevés minőségi produkciót „termelt ki” az akkori színtér. Három kiemelkedő kiadvány (Death – Symbolic, Fear Factory – Demanufacture, Morbid Angel – Domination) látott napvilágot 1995-ben, a többi „csak hozta a kötelezőt”, vagy egyszerűen nem ütötte meg a mércét.

A Malevolent Creation (1986 és 1987 között Resthavenként működött) talpa alól konkrétan kihúzták a szőnyeget, egyrészt ejtette őket kiadójuk a Roadrunner, másrészt (újabb) személycserék történtek soraikban, utóbbi pedig ahhoz vezetett, hogy az addig kvintettként muzsikáló formáció kvartettre soványodott. Mondjuk, ebben semmi meglepő nem volt, mivel már a korai időkben is az állandó jövés-menés jellemezte őket, az egyetlen stabil tag, Phil Fasciana gitáros volt. (Megkockáztatom, az ő ötlete volt, hogy a banda Buffalo-ból (New York), Fort Lauderdale-be (Florida) tegye át a székhelyét.) A lemezcéggel történő kenyértöréshez roppant prózai okok vezettek: a Stillborn (1993) készítése során problémák merültek fel, ugyanis a Roadrunner Records nem volt elégedett a zenekar teljesítményével, míg a csapat elégedetlen volt azzal, hogy a kiadó nem törekedett eléggé az együttes támogatására és népszerűsítésére. Ezek után kerültek a jóval kisebb és kevésbé hatékony Pavement Musichoz, akikkel szintén konfliktusba kerültek, mert a kiadó a zenekar által nem engedélyezett újrakiadásokat jelentetett meg, így a Malevolent Creation sem kapott jogdíjat, valamint számos olyan válogatást dobtak piacra, amelyeket a zenekar nem hagyott jóvá. Az Eternalt (május 23.) készítő banda így festett: Phil mellett maradt Jon Rubin másodgitárosként (aki, amúgy 1987-1990-ben már megfordult a bandában, majd 1993-1996, 2005-2008 periódusokban is az M. C. kötelékét erősítette), és visszatért a tékozló fiú, Jason Blachowicz basszusgitáros (1987, 1989, 1991-1997, 2005-2007, 2010-2016) is, aki „két év időtartamra” az éneket is átvette Brett Hoffmann (R. I. P.) szélnek eresztése okán, míg a dobfelszerelés mögé David Culross (ex-Disgorged, Phantasmagoria, majd 1998-2001, 2003-2004, 2007 az M. C.-ben) került. Nem tudom mennyi pénzből gazdálkodhattak a felvételek során, ami biztos, kettő helyszínen dolgoztak: Criteria stúdió, Miami (dob), InnerFace stúdió, Fort Lauderdale (gitár, bőgő, ének), a keverésért (Criteria) és a produceri teendőkért pedig maga a banda felelt. Ezzel a csapattal mindig is úgy voltam, hogy a The Ten Commandments az abszolút kedvencem tőlük, és sohasem értettem, hogy a korai időkben miért húzták le róluk a keresztvizet, miért nevezték őket Death kópiának? Emlékszem, annak idején Peter Tägtgren nyilatkozta egy Hypocrisy interjúban, hogy miután a Malevolent Creation szerződést kapott, hazaköltözött Svédországba. (Talán kevesen tudják róla, hogy miután Tägtgren első bandája, a Conquest feloszlott, az Egyesült Államokba emigrált. Ott vált a death metal szcéna részévé, mi több próbákon vett részt Phil Fascianával.) Ahogyan elődjén, úgy ezen a lemezen is kiléptek komfortzónájukból, és átlépték a 40 perces műsoridőt, mi több majdnem 5 percet „vertek” a Stillbornra. Repertoárjuk viszont egyáltalán nem változott, a korábbi anyagok zenei világa köszön vissza itt is, talán egy picivel több grind-os betéttel, ahogy az pl. a Blood Brothersben, az Alliance or Warban, illetve a Tasteful Agony-ben tetten is érhető. Mintegy „újdonságként” kettő amerikai filmből részleteket csempésztek több szerzeménybe, nevezetesen az Unearthly-be (Nightmares – 1983) és az Alliance or Warba (Full Metal Jacket – 1987). Úgy gondolom, hogy Jason Blachowicz hörgése valamelyest tompább, halványabb, mint Brett Hoffmanné, nem annyira karakteres, hátborzongató, mint az elhunyt vokalistáé. Ezzel együtt ez egy jó album lett, noha a korábbi alkotások színvonalától egy leheletnyivel elmarad.

Emlékszem, mekkora felzúdulást okozott annak idején, hogy Chris Barnes kikerült a Cannibal Corpse-ból. (Mit ad Isten, ők is Buffalo-ból költöztek át Floridába.) Ennek oka – Alex Websterék szerint – az volt, hogy az énekes nem fejlődött semmit sem. Erre mit csinált a „tag”? Allen West gitárossal, Terry Butler basszusgitárossal, és Greg Gall dobossal (ex-Last Rite, Brian Loyd Band) életre hívta a Six Feet Undert. (A zenekar a nevét esetleg a Repulsion klasszikusból kölcsönözte?) A Six Feet Under eredetileg mellékprojektként indult, de miután Barnest kirúgták a Cannibal Corpse-ból, ez a banda lett a prioritása és ezt követően „transzformálta át” a zenekart mellékprojektből egy máig fennálló formációvá. (Azért az minimum különös, hogy 2017 óta Jack Owen játszik a bandában.) A Haunted (szeptember 26.) végeredményéből maximálisan érthető a C. C. döntése, ugyanis ez a korong olyan messze áll a technikai bravúroktól, megoldásoktól, változatosságtól, mint ide Lacháza. Groove-os középtempókra helyezett minimum témákból (Allen Westtől és Terry Butlertől mit lehetett várni?) építkező dalok sorakoznak a lemezen, amelyek közül a szaggatott ritmusokat tartalmazó Human Target a legfogósabb, de a Still Alive-ra, illetve a Beneath a Black Sky-ra is ráhúzható ez a jelző. Egyedül a Mark Hauser emlékének (1957. szeptember 28. – 1995. május 27.) ajánlott Suffering in Ecstasy-ben „engedik el magukat”, ez az anyag leggyorsabb tétele a maga death’n’rollos megközelítésével. (Klipet anno a Lycanthropy-hoz készítettek). Az album borítója egyébként az 1990-ben megjelent The Haunting of Morella című film VHS-borítójáról származik. A magam részéről a Maximum Violence-ig követtem pályafutásukat, utána formahanyatlás következett be náluk, így a további alkotásaik már elkerülték figyelmemet.

Annak idején, a Suffocationt széles körben a death metal fő újítójaként tartották számon, óriási hatást gyakorolva a műfajra, és úttörő szerepet játszottak a brutális és a technikás hangzások közötti egyensúly megteremtésében, amelyek általában a modern death metalban hallhatók. Ezen kívül pedig Frank Mullent az egyik legemblematikusabb death metal énekesként tartják számon, valamint az egyikeként az elsők között, aki nagyon mély „death morgás” énekstílust használt. Az sem véletlen, hogy Scott Burns nyilatkozta az Effigy of the Forgotten felvételei alkalmával, hogy a Suffocation a legbrutálisabb banda, amellyel valaha dolgozott. A Roadrunner – a Malevolent Creationnel egyetemben – őket is megszívatta, ugyanis a csapat eredetileg újra Scott Burns-szel a Morrisoundban készült felvenni a Breeding the Spawnt, de a Malevolent Creationhez és a Stillborn albumhoz hasonlóan a Roadrunner Records nem volt hajlandó fizetni a stúdióért, és arra kényszerítette a bandát, hogy máshol rögzítsék a korongot. Mint tudjuk, a végeredmény az lett, hogy a rajongók és a kritikusok egyaránt utálták a hangzását. A Malevolent Creationtől eltérően azonban a Roadrunner Records „szerződésben tartotta” a Suffocationt, és lehetővé tette számukra, hogy Scott Burnsszel közösen készítsék el a Pierced from Withint (május 1.) (Hozzáteszem, hogy a B. T. S. felvételi folyamatának helyzete volt az egyik fő oka annak, hogy Mike Smith elhagyta a bandát, egészen a 2002-es összeborulásig.) Helyére a Live Death Ep-n bemutatkozott Doug Bohn (ex-Welt, Social Disease, Tenpoint stb.) került, aki aztán ugyanazzal a lendülettel tovább is állt a munkálatok befejezését követően. Úgy gondolom, hogy a Suffocation nem tudta (talán nem is akarta) megújítani magát, mi több, a P. F. W. egyfajta visszakanyarodást tükröz a korai idők (1988-1990) thrash-es világához. Legalábbis az olyan dalokból, mint a nyitó címadószerzemény, vagy a Depths of Depravity-ből (az egykori mosonmagyaróvári, technikás death metal utazó csapat erről a dalról vette fel nevét) ezt a következtetést vontam le. Ők is kiléptek a komfortzónájukból a játékidőt tekintve, lévén a végeredmény több, mint 45 percre rúgott. Minden más panel, megoldás, ötlet maradt a régi, úgy is mint a harmóniák (Thrones of Blood), a basszuskiállások, a szélsebes riffek és szólók, a nyaktörő váltások (Suspended in Tribulation), illetve Frank Mullen mélyen bugyborokoló hörgése. „Csibész módon” önmaguk feldolgozásait is feltették a korongra, ezúttal a Synthetically Revivedot és a Breeding the Spawnt szemelték ki maguknak, azok újrarögzített változatait tették fel. Azt sem hallgathatom el, hogy a varázs ezúttal már megszűnt, önismétlő jelleget öltött a mutatvány, ettől függetlenül azért ez egy erős alkotás lett. Értelemszerűen a Suffocation esetében is a „hőskorra” esküszöm (a Despised the Sunig bezárólag), újabb műveik közül csak a Souls to Deny-t, és az …of the Dark Light-ot favorizálom.

Kitartásukért azonban mindhárom bandát maximális elismerés illeti, napjainkban is aktívak, noha már rég nem hatnak az újdonság erejével, ugyanakkor egy megbízható teljesítmény még mindig bennük van. Főleg az immár trióként működő Malevolent Creationre vagyok kíváncsi, hogy esetleg előrukkolnak-e idén egy friss művel.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) rattlead.hu nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.