Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Izgalmas feladat olyan anyagokat keresni, amik egyszeriek és megismételhetetlenek, ráadásul nem is túl nehéz, hiszen az elmúlt évtizedek bőven szolgáltatnak alapanyagot. Külön érdemes megemlíteni a 90-es évek elejét, amikor gyakorlatilag berobbant a black és death metal vonal, hirtelenjében kiszélesítve az extrém metal színteret. A robbanás számtalan zenekart emelt kultikus magasságokba, azonban akadtak olyan csiszolatlan gyémántok, aranyrögök a törmelék alatt, melyeket csak a kitartó bányászok voltak képesek felfedezni maguknak. Sorozatunkban most három ilyen lemez is szerepelni fog.
Nem árasztotta el a híreket például a svéd Gorement zenekar bemutatkozó lemeze sem 1994-ben, de aki a death metal műfaj korai gyöngyszemei között érzi otthonosan magát, az minden bizonnyal a kedvencként tartja számon a csapat The Ending Quest című albumát. Felfedezésüket maguk sem könnyítették meg, hiszen hiába álltak össze már 1989-ben, a folyamatos tagcseréken túl az állandó névváltoztatás mellett döntöttek. Kezdetben grindcore ihletésű demókkal próbálkoztak Testicle Perspirant, Executioner, majd Sanguinary néven, majd jött Gorement Death, amit végül leegyszerűsítettek a nagylemez felvételeinél egy stílusváltással egybekötve. Az album kiadása után ezen szokásukat is megtartották: az új név Pipers Dawn lett, aminek hagyatéka egyetlen középszerű demó maradt egy újabb váltással megtoldva. Ez a kacifántos történet azonban nemcsak érdekességként szolgál, mivel elég komoly jelentőséggel bír az egyébként két hét alatt rögzített anyaggal kapcsolatban is. A The Ending Quest gyorsabb tempóiban megtalálható a grindcore szeretete, míg a lassabb részekben már körvonalazódik az új szerelem iránti vonzódás, ami a földbe állt Pipers Dawn esetében a körvonalazódott death/doom metal volt. Amikor a pályatársak azon versengtek, hogy ki lesz brutálisabb és gyorsabb, addig a Gorement mert megálljt parancsolni és olyan atmoszférát teremteni, ami valóban egyedinek mondható még az olyan pályatársak mellett is, mint az Entombed, Grave, At The Gates vagy Dismember. Hatások terén meg kell említenünk azért a korai Paradise Lost nevét is.
Ahogy az a lemez címéből adódik, a The Ending Quest nem olyan csarnokot épített magának, melyben a vidámság szimfóniái zenghetnek szabadon. Az album fő témája az elkerülhetetlen vég, ami egyaránt bemutatkozik személyes vonulatban, valamint az emberiséget érintő, apokaliptikus vízióként. A zenekar tagjai által közösen jegyzett dalszövegek tekintetében sem a szokásosnak mondható sétáló hullákkal lesz dolgunk, ugyanis a Gorement igazán lírai módon tárja elénk látomásait a világvége eljöveteléről. A dalcsokor voltaképp ledobja a nyakunkba az atombombát, aminek radioaktiv felhője nagyon sokáig képes a fejünk felett gomolyogni, hirdetve a halál megkerülhetetlen mivoltát. Mindezt igazán precíz muzsika kiséri, amihez nagyon jól passzol Jimmy Karlsson (Cretoria, Necrofeast, Grief Of Emerald) meglehetősen mély, hatásos morgása, amit apró nüanszokkal tudott hatásossá tenni. A fojtogató hangulat és nyomasztó közeg ellenére kifejezetten fogós, azonnal ható témákat szállít a két gitáros: Patrik Fernlund és Daniel Eriksson, de a ritmusszekció is hajlamos a finom kalandozásra saját keretein belül. Az album születésénél véleményem szerint a tökéletes összhang jelentette a legnagyobb fegyvert a kezükben, mivel gördülékenyen, teljes természetességgel fordulunk át egy-egy doomos cammogásból akár egy blastbeat ropogtatásba.
Miután a nyitó, címadó dal lassan, kimérten, csikorogva nyitja meg előttünk a pokol kapuit, összesen tíz tétel robog át rajtunk valamivel több, mint 40 perces játékidő keretében. A súlyos riffek, visszatérő málházások az egész kiadványt átszövik, a rájuk épülő melodikus futamok pedig egyfajta visszatekintésként hatnak az egykori, immár hátrahagyott örömökre. Hallgatás közben mindig felsejlik egy ódon, nagyrészt romokban heverő katedrális, melynek néhány megmaradt ablaküvege még mindig színekben gazdagon szórják a fényt az omladozó, penésszel borított falakra. Tételeket kiemelni úgy gondolom, nem túl érdemes, mivel egészen egységes produkcióval van dolgunk, néhány kedvenc azért mégiscsak született az esetemben: a Silent Hymn által jól felvezetett Sea Of Silence az album igazi érzelmi csúcspontja és jópárszor meghallgattatta magát…
A zenekar utóélete sajnos tényleg felejthető, de a Gorement kiváló példa arra, hogy a kis halak is tudnak komoly hullámokat kelteni. Az album áramlata alattomosan körbeölel és egyszer csak arra eszmélsz, hogy levegőért kapkodsz. A The Ending Quest eredetileg összesen 1000 példányban jelent meg és utána sokáig nem is foglalkoztak vele különösebben, azonban a kult státusz és a műfaj felfutása nem engedte meg a világnak, hogy elfelejtsék. Szerencsére néhány kiadó is így volt vele, így az anyag már számtalan újrakiadást megért, az internetnek hála pedig kattintásnyira van bárkitől. A fizikai példányokból is lehet elcsípni, bár néhol elég borsos áron és nem árt tisztában lenni azzal sem, hogy a sokszor remasterelt anyag hangzásában is akadnak különbségek (elvileg pozitív irányban, de ezt mindenki maga dönti el).
