rattlead.hu
Január eddigi legsúlyosabb lemeze
Még én se gondoltam volna, hogy úgy indul a január, de főleg a 2025-ös év, hogy már egyből belemerülök a mély vízbe és egyből egy igazán súlyos lemezt fogok ki magamnak. Pedig a svájci Paleface Swiss pont az, nem töketlenkedik és azonnal kihozta harmadik nagylemezét Cursed címen. Névről ismertem az együttest és jól tudtam, hogy Deathcore-ban utaznak, de nem volt igazán úgy a radaromon az együttes, főleg hogy az a pár dal amit hallottam tőlük ugyan markáns és erőteljes volt, de úgy gondoltam, hogy a 2020-as években akad bőven olyan Deathcore együttes, amelyek zeneileg jobbak és keményebben is szólalnak. Utóbbi mondjuk még tőlem is erős kijelentésnek minősül, mert a hangzásuk igenis az, csak nem feltétlenül érzem benne azt az ici-pici kis extra dögöt, amitől felkerülnének a kedvenceim listájára. (Mondjuk így is elég sok van a listámon és ez még tovább is bővült a tavalyi évben, így vennem kell egy új polcot, illetve egy új külső vinyót, mert már a második is megtelt zenével). 2024 év végén a Cursed alapjáraton kapott némi Hype-ot és extra promóciós reklámot, ezért döntöttem úgy, hogy ezt a lemezt most elejétől végéig lepörgetem és meglátjuk, megérdemli-e, hogy a banda megkapja azt a fajta figyelmet amit szeretnének, vagy én leszek az a személy aki elküldi őket melegebb éghajlatra, ha már az Alpokban nekik túlzottan hideg van!
A Cursed lemez 9 tételt tartalmaz és a játékideje 28 perc, ami sokszor arra ösztönöz, hogy ezt a lemezt legalább könnyen ki fogom tudni elemezgetni és minden makrórészecskéjét is meg tudom vizsgálni. A lemezborító eléggé New Romantic vonalat képvisel, legalábbis szerintem, és némiképp a Leonardo Dicaprio-s Rómeó és Júlia film jut eszembe róla. Hogy miért, azt inkább ne kérdezzétek, mert a gondolataim a legfurcsább tréfákat űzik velem néha.
Első hallgatásra azt kell hogy mondjam: Majdnem teljesen jó lenne ez a lemez és jelenleg ez a legsúlyosabb, amit idén eddig hallottam! Egy-két kisebb kifogásolni valóm támad és ez nem feltétlenül egy rosszalló megjegyzés tőlem: A Paleface Swiss Deathcore bandaként van azonosítva és itt némiképp javítanám ezt az állítást, mert én itt sok más dolgot is kihallok a dalokban! Első körben az erőteljes Slipknot és Slaughter To Prevail hatások: Ha az intro dalt, az Une Pobre Nino Murio-t nem számítom bele, ami kicsit kisértetiesen roma népzenenéhez hasonlít és inkább passzolna az Ektomorfhoz. Az Utána következő Hatred viszont egy az egyben A Slaughter to Prevail és a korai Slipknot zeneiségét idézi meg bennem. Hangzásilag az egész lemez rohadtul súlyosan szólal meg, bár néhol túl generikusnak érzem a gitárokat és a dobhangzást, de hát a Deathcore sound az már csak ilyen 2025-ben. Maga ez a 3 perces tétel felér egy harckocsirohammal és Marc „Zelli” Zellweger énekes üvöltése ezt a rohamot még elvetemültebbé és fékezhetetlenebbé teszi. És itt jön a következő kis észrevétel. Marc hangja inkább egy modern HC jellegű vokálstílus és ezen a lemezen többféleképpen is megmutatja ezt, mint pl az Enough dalban, ami félig-meddig egy Rap és Deathcore tétel egyvelege. Már itt a Deathcore jelzőtt picit el is hesegethetnénk a bandáról, mert itt bizony sokkal több zenei hatás fog megjelenni.
Az „…and with hope you’ll be damned”-nél például főleg a Korn-os hatás az, ami rögvest az eszembe jutott a dühöngő Breakdown riff után, és rögtön egyik kedvenc dalommá nőtte ki magát, akárcsak a Hatred és még a Youth Decay és love Burns. Mindkettő körülbelül a Slipknot Iowa éráját idéző vehemenciát mutatja a saját svájci stílusukban. De a Paleface Swiss nemcsak a vehemneciájukat és a brutális gyűlölködő aggressziójukat mutatják meg, hanem egy bizonyos szinten a bennük lakozó sötétséget is, és erre szerintem az egyik legjobb példa a Don’t You Ever Stop kezdő, sötét melódiája az, ahol ezt a sötétséget szabadjára engedik. Az, hogy utána ismét 200-on pörögve megindul egy ütős mód aggresszív riff és Breakdown, jól mutatja, hogy ebben a dalban a megtestesült gonoszság rejtőzik. A My Blood on Your Hands egy másik olyan dal, ami a maga két percével elnyerte a tiszteletem, és nosztalgikus hatást ütött meg, mivel ez jobban hajaz egy Deathcore dalra, mint az eddigiek, és jó hentelős Slam riffeivel ez bőven elég ok, hogy dettó a kedvencek közt legyen.
A lemez utolsó dala az, ami nagyon megosztóvá vált a szememben, mert a River of Sorrows a Slipknot későbbi éráját, főleg az All Hope is Gone nyálas részeit kivánja nekem reprezentálni és nekem az volt pont az az időszak, mikor a zenekar kezdett nem tetszeni igazán. Félreértés ne essék, mert én azt mondom hogy Marc-ot érdekes énekelni hallani és a dal is elég sötét és mély érzelmeket boncolgat, de ez valami olyan, amire sokan azt mondják, hogy igyekeznek eladni magukat az érzelmi fröccsös depis fiataloknak, hogy esős időszakban az egyik szemem sír, a másik haj állapotomban ezt a dalt hallgassam 30-40-szer, amíg meg nem értenek a szüleim (nem is fognak, csak szólok, de majd kinövöd!).
Lényegében ennyi lenne a Cursed. Baromira súlyos és módfelett élvezhető, kivéve az utolsó dalt. És a Deathcore jelzőt jó lenne már elengedni ennél a zenekarnál is, mert én úgy érzékelem, hogy a Paleface Swiss is nyitott különböző megoldásokra és úgy működnek, mint hazájukban is honos svájci bicska, hogy bizony sok minden másra is lehet használni és a zenekarra is ugyanez mondható el, főleg a kreativitásukat tekintve. Ha a River of Sorrows nem lenne rajta, és helyette valami dögösebb nóta lenne a helyén, akkor több pontot is adnék rá, de egyenlőre be kell érni ennyivel.
