Dionysos Rising
Kiadó:
Radiant Records
Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse
Talán nem tahóság azt mondani (minden bántó szándék nélkül teszem), hogy a Dream Theater és az alapító dobos, Mike Portnoy újra összeborulásának legnagyobb vesztese nem a másik Mike (Mangini), hanem Neal Morse, hiszen Portnoy majdnem annyi időt töltött már vele (mellette?) - ne feledjük, a Transatlanticban és a Flying Colorsban is! -, mint régi zenei harcostársával, John Petruccival az Álomszínházban. Úgy tűnik, Morse és Portnoy tartós és termékeny együttműködése most - pontosabban a 2021-es "Innocence & Danger"-rel - véget ért, de legalábbis parkolópályára lett téve.
Persze Morse-ot nem olyan fából faragták, hogy ettől kardjába dőljön. Elképesztően tehetséges muzsikusok veszik körül Nashville-ben, nemcsak a zeneipari ismeretség, hanem evangelikál gyülekezetének zenés szolgálata okán is. Társénekesként ott van Johnny Bisaha, dobosként Philip Martin és Joe Ganzelli, gitárosként Andre Madatian, valamint gyakorlatilag minden létező hangszeren Chris Riley. E nevek ismeretlensége ne tévesszen meg senkit, a helyi muzsikusok simán hozzák azt a színvonalat, amit a Neal Morse Band hangszereseitől megszokhattunk.
Nyilván meg sem lepődünk már azon, hogy a "No Hill For A Climber" megint közel 70 perc tömény progresszív rockkal sokkol minket. Morse egyszerűen képtelen nem nagykanállal tömni belénk a látszólag kifogyhatatlan zenei ötleteit. A The Resonance névre keresztelt új formáció nem passzív bérzenészekből áll, hiszen több számban társszerzőként is közreműködtek a hiperaktív agytröszttel.
A megahosszú lemezt két megahosszú tétel keretezi, a kezdés "csak" 21 perces, a zárás pedig 29! A kettő között három rövidebb nóta található, de ezek is mind 5 perc fölöttiek. Morse szerint a tény, hogy jól ismert helyi srácokkal fogott munkához, az egésznek adott némi újdonságot és közvetlenséget, de a zenésztársak olyan fiatalok, hogy ebből óhatatlanul nem kevés frissesség is fakadt. Az biztos, hogy az új album kicsit most más, mint az MNB-től megszokott anyagok. Természetesen ez is virtigli (értsd: hamisítatlan és azonnal fölismerhető) Morse-termék, de mintha egy kicsit több lenne benne a visszautalás a Spock's Beard hőskorszakára, és Johnny Bisaha tiszta, magasabb fekvésű hangja miatt, valamint a jó értelemben vett retró sound miatt a '70-es évek prog rock legendáira (pl. a Yesre, lásd: "Ever Interceding").
Tudom, hogy Morse képtelen leállni, de úgy érzem, hogy az ilyen kollaboratív jellegű kiadványokkal nyomon van, legalábbis izgalmasabb dolgokat produkál, mint a saját neve alatt kiadott vallási musicaljeivel. Mondom ezt úgy, hogy a "No Hill For A Climber"-t egyelőre a haloványabb lemezei közé kell sorolnom. Lehet, hogy csak a túltelítettség az oka, de mostanában egyre kevésbé találnak el Morse szerzeményei. Egyébként meg jobb, ha most szépen bekussolok, mert ennek a fószernek egyetlen sejtjében több muzsika van, mint az én egész lényemben valaha.
Tartuffe
