rattlead.hu
Azt gondolom, aligha képezheti vita tárgyát, hogy a Megadeth klasszikus felállása a Dave Mustaine–Dave Ellefson–Marty Friedman–Nick Menza négyes volt, amely a Rust in Peace-szel kezdődően és a Cryptic Writings-szal bezárólag négy albumot adott a világnak. Ez volt „a győztes csapat”, ekkor értek sikereik csúcsára, ám ebben az időben indult meg egy olyan folyamat is, amelynek során a Megadeth zenéje egyre mainstream-ebbé, dallamosabbá, szélesebb tömegek számára is befogadhatóbbá vált, a kezdeti thrash-től és gyors témáktól egyre inkább a heavy/power irányzat és a nyugis középtempók felé mozdult el – miközben a muzsikusok zsenijének köszönhetően továbbra is megmaradtak benne a progresszív elemek. Én, aki a Killing Is My Business… és a Peace Sells… albumokkal ismertem és szerettem meg őket, vagyis gyakorlatilag a kezdetek óta követtem az együttes pályafutását, a ’90-es években azt éreztem: ez már nem igazán az én zeném, nem tudok úgy rajongani érte, mint korábban, ez a hangzás, ez a lágyság, ez a tempó számomra kevés.
A kiszeretés nálam a Countdown… és Youthanasia lemezekkel kezdődött, lojalitásom azonban egészen a 2001-es The World Needs a Hero-ig kitartott, az viszont már annyira gáz album volt, hogy kapcsolatunkban onnantól egy hosszabb szünet állt be. Míg az első négy-öt korong dalai belém ivódtak, azt követően egyik Megadeth-anyagot sem tudtam igazán megszeretni. A határkő lehet, hogy éppen a Countdown… volt, amit még ma is viszonylag sűrűn hallgatok, a Youthanasiának viszont az új évezredben nem sok figyelmet szenteltem.
A lemezkészítés körülményeiben az idő tájt két változás is történt. Az egyik, hogy Mustaine a korábbinál nagyobb teret engedett társai kreativitásának. Mint elmondta, a többieknek körülbelül kéthetente voltak olyan dühös érzelmi megnyilvánulásai, amelyek során több demokráciát, nagyobb beleszólást követeltek a zenei irányvonal alakításába. A frontember addig kényszeresen ragaszkodott a nyerő formulához, a kollégák viszont úgy érezték, nem kapnak elég lehetőséget arra, hogy megmutassák ötleteiket, tehetségüket. Az idő véleményem szerint Mustaine-t igazolta, mert az, ahová végül ez a kvartett zeneileg eljutott, zsákutcának bizonyult, és a formáció felbomlását eredményezte.
A másik történés, hogy Mustaine ezt a lemezt már nem Los Angelesben szerette volna rögzíteni, ezért úgy döntött, hogy az arizonai Phoenix-ben bérelnek stúdiót, ahol akkortájt a tagság nagyobb része élt. (Izgalmas egybeesés, hogy ezt a megemlékezést éppen Phoenixben írom egy itt készült albumról.) A frontember elárulta, a Youthanasia dalai egytől egyig a stúdióban születtek: „Semmilyen tartalék anyagot, korábban született nótát nem vettünk elő.”
A Countdown… után ez volt a második olyan nagylemez, amelynek frontján nem szerepel a csapat kabalafigurája; Vic Rattlehead csupán a tasak/tok hátoldalán jelenik meg. Kapunk viszont helyette egy nagyon látványos képet, a Megadeth történetének egyik legötletesebb borítófestményét, amelyen egy háziasszony a viharfelhős ég alatt pelenkás csecsemőket aggat fel egy, a végtelenbe nyúló szárítókötélre.
Az anyag első három dala teljesen rendben van: a Reckoning Day még kellően kemény, pattogós-ropogós ritmusalapjára Mustaine-ék vastag gitártéma-halmot pakolnak, a rövid szóló nem virtuozitásától, hanem a két hathúros radikálisan eltérő megszólalásától válik emlékezetessé, a dalt lezáró dobszó pedig kísérteties felhangot ad a produkciónak.
Remek riffeléssel nyit kettes számú kedvencem, a Train of Consequences, amely refrénjének ívét Mustaine meglepően dallamosra vette. A ráérős Addicted to Chaosban egy ennél is dallamosabb főtéma következik: ez már nagyon nem a régi Megadeth, de nekem még ez is tetszik. Viszont, amennyire bírtam annak idején az In My Darkest Hour líráját, annyira nem jön be az A tout le monde elérzékenyülése, franciául előadott sorai. Nálam itt döccen meg először az előadás, veszít pontot a produkció. Még akkor is, ha a szám második felére keményebb hangnemet ütnek meg benne, és szép dallamokat hoznak a gitárok.
Az Elysian Fieldsben a refrén elnyújtott, vokálszerű első sora kap kiemelt szerepet, a herflibetét pedig (száj)harmonikusan illeszkedik a zene szövetébe. A The Killing Road megint egy hagyományosabb, mélyebb hangolású, keményebb, riffelős, virgázós nóta – nálam ez is dobogó-aspiráns. A Blood of Heroes dallammenetébe sem lehet belekötni, a szóló viszont – ahhoz képest, hogy egy Marty Friedman játssza – eléggé visszafogott.
Abszolút favoritom (erről a lemezről) a Family Tree: minden sarkán lekerekített slágernóta, annak viszont első osztályú, olyan fülbemászó refrénnel, amelyet az ember nem nagyon tud kiverni a fejéből. Plusz ebben a számban kerül a leginkább előtérbe a basszus is. Innentől viszont nálam nagyjából behal az anyag. A címadó tétel sokáig tapogatózva halad előre a hangok ösvényén, majd két lépésben ritmust vált, és talán a legvirtuózabb szólót is itt halljuk Martytól. Az I Thought I Knew It All is egy fogós, dallamos refrénre fut ki, a tempó azonban itt is cammogós. Az utolsóként elhangzó két nóta, a Black Curtains és a Victory zeneileg nem igazán tartogat már csúcspontokat. Utóbbi dal különlegessége, hogy a verzék szövegébe Dave beleszövi az előző öt album lemez- és számcímeit. Bravúros teljesítmény, bár ezek a töredékek nem állnak össze komoly, tartalmas szöveggé.
Öreg rockerként nehéz elképzelnem, mi lett volna, ha ezzel a lemezzel ismerem meg a Megadeth-t. Vajon akkor is nagy kedvencemmé vált volna a banda? És erről az alapról indulva, lehet, hogy a kétezres években is végig kitartottam volna mellettük? Nem tudom, azt viszont mai füllel hallgatva kijelenthetem, hogy bár más korszakot és más stílust képvisel, mint a korai darabok, azért jó kis lemez a ma kereken 30 éves Youthanasia.
