rattlead.hu
A rockzenével való ismerkedésem szerencsés módon egybeesett a műfaj egyik ikonikus képviselője, a Deep Purple újjáalakulásával. Az első dalok, amelyeket Dávid barátomtól átvettem, éppen egy aktuálisan nem létező csapat alkotásai voltak, majd „a semmiből” jött a rádióműsor, amelyben leadták Blackmore-ék legfrissebb nagylemezét, a Perfect Strangerst. Az akkori, krónikus információhiány miatt fogalmam sem volt, hogy éppen mi a helyzet a banda háza táján, az új album viszont egyértelművé tette, hogy ismét együtt a klasszikus felállás, azaz Ian Gillan énekes, Ritchie Blackmore gitáros, John Lord billentyűs, Roger Glover basszusgitáros és Ian Paice dobos.
Nem hánytorgatnám fel nagyon a múltat, legyen elég annyi, hogy kilenc év telt el a legutolsó Purple-stúdióalbum, a Come Taste the Band megjelenése óta, ez az ötös pedig 11 éve szerepelt utoljára együtt lemezen (a Who Do We Think We Are-on). A muzsikusok szinte valamennyien külön utakon keresték a boldogulásukat, hiszen Blackmore és Glover a Rainbowból, Gillan a Black Sabbathból, Lord a Whitesnake-ből, Paice pedig Gary Moore zenekarából tért vissza a DP kebelére.
40 év telt el azóta, a pontos részletek a feledés homályába vesznek, ám mivel a Perfect Strangers-t kazettagyűjteményem kettes számú darabjára rögzítettem, könnyen lehet, hogy számomra ez volt az első komolyabb ízelítő a zenekar munkásságából, és az olyan alapművek, mint az In Rock és a Machine Head is csak ezt követően jutottak el hozzám. És nem csupán ezért sorolom a ’84-es visszatérő alkotást a kedvenc Deep Purple-lemezeim közé, hanem azért is, mert a Perfect Strangers tényleg egy ütős anyag, számos emlékezetes dallal, és még több bravúros pillanattal. A zenészek tudása és kreativitása mit sem kopott az évek során. A hangzás nyilván más, mint az egy évtizeddel korábbi lemezeken (az lenne furcsa, ha ugyanolyan lenne): a ritmusok táncosabbak, e zenei irányvonal pedig a fent említett csapatok közül leginkább az újkorszakos Rainbow-éhoz áll a legközelebb. Az együttes muzsikájának meghatározó elemei – Gillan jellegzetes orgánuma mellett Blackmore és Lord domináns játéka – azonban megmaradtak, hozzátéve, hogy mintha a zenei alfahím pozíciójáért folytatott versenyből ez alkalommal Blackmore került volna ki győztesen, a PS-en Lord ritkábban jut szólószerephez.
Érdekes, hogy egyből az anyag leghosszabb nótájával, a több mint hétperces Knocking at Your Back Door-ral kezdenek, a lemez legrövidebb dala pedig a gyönyörű ballada, a Wasted Sunsets. Visszafojtott izgalommal, vibrálóan kezdődik az album, ahogy Lord kísérteties szintihangjaira rábrummog a basszus, majd a dob is bekapcsolódik, végül pedig az egész banda rázendít – a koncepció szinte ugyanaz, mint a Smoke on the Water esetében is volt. Sőt, a dal utolsó harmadában hallható gitáros kiállás alatt szinte egy az egyben a SotW cinalapja megy.
Az Under the Gun egészen addig egy többé-kevésbé felejthető nóta, amíg a dal közepén fel nem csendül egy Over the Rainbow-jellegű, fájdalmasan szép gitárdallam, majd a dal bő utolsó percét Blackmore szimplán végigszólózza. A leghammondosabb futamokat a Nobody’s Home-ban halljuk Lordtól. Az anyag leghalványabb szerzeményének a Mean Streak-et gondolom, összességében pedig a dalokban kevesebb a progresszivitás, a váltás, mint a hőskorban, az énekhez képest kisebbnek tűnik a hangszeres részek aránya, plusz a két lemezoldal közül véleményem szerint egyértelműen a második felvonás az erősebb.
Ott van mindjárt az ikonikus, többek által is feldolgozott címadó nóta a maga ellenállhatatlan lüktetésével és a refréneket követő, fenyegető ritmusozásával. Majd jön a gyors A Gypsy’s Kiss, amelynek első felében kivételesen Lord billentyűs hangszere viszi a prímet, aztán jön a gitárszóló, amelyben Blackmore is rendesen odateszi magát előbb egy neoklasszikus, majd egy ismét csak a modern Rainbow-ra jellemző gitártémával.
A Child in Time más kategória, ráadásul nem is tisztán lassú nóta, de azt leszámítva a Wasted Sunsets egyértelműen a kedvenc lírai nótám Gillan-éktől. A pattogós Hungry Daze középrésze is tartogat fogvacogtató meglepetéseket: csörgődob, kísértethuhogás, erőteljes dob-basszus, a háttérben gitárhangok suhannak, s mindezeket lezárandó, a szinti már-már egy nagyzenekar erejével köszön be. Úgyhogy nálam ez a felvonás összességében csillagos ötöst ér, míg az A oldalra – ha külön pontoznám – legfeljebb egy erős négyest adnék.
Az anyag kazetta- és CD-kiadásán bónuszként a Not Responsible című szerzemény szerepel, ami nem véletlenül nem került be az alapprogramba: hiányoznak belőle az igazán kiemelkedő pillanatok. Akárcsak az 1999-es CD-újrakiadáson utolsóként helyet kapott Son of Alerikből. A tízperces instrumentális nóta igazi hangulat-darab, aláfestő zene, olyan, mint egy ’70-es évekbeli Rainbow-koncert valamelyik dalmonstrumának improvizatív középrésze. Időnként Lord orgonája is erőre kap benne, de ez a tétel egyértelműen Blackmore jutalomjátéka. Egyik extra nóta színvonala sem üti meg az albumét, talán nem is baj, hogy csak ráadásként hallgathatjuk őket.
A Perfect Strangers után, 1987-ben megjelent The House of Blue Light még tetszett, a mai napig hallgatom, az életmű azt követő darabjai viszont már nem lopták be magukat a szívembe. A csapat első ízben 1987. január 26-án (és 27-én), a THoBL-turné keretében lépett fel nálunk, a Budapest Sportcsarnokban. A Perfect Strangers-ről addigra már csak a Knocking at Your Back Door és a címadó maradt bent a koncertprogramban (mára már azok sem), azonban ez a most októberben 40 éves alkotás így is a DP történetének meghatározó darabja, egy új korszak nyitánya, számomra megunhatatlan klasszikus.
