Dionysos Rising
Kiadó:
Metalville Records
Honlapok:
www.astraldoors.com
facebook.com/Astraldoorssweden
Az általános közvélekedés szerint a Tony Martinnal készült Black Sabbath albumok egyenes folytatásai a Dio-éra lemezeinek, ám – véleményem szerint – vannak ugyan kapcsolódási pontok, de a kijelentés árnyaltabb megfogalmazást kíván, sőt, továbbmegyek: Martin nem egy Dio klón volt, és jóllehet, Ronnie hatott az énekstílusára, de hangja önálló karakterrel bírt, ami tökéletesen illett az általa megformált dalok szellemiségéhez. Ha valaki ezen megállapításra csak lesajnálóan legyint – mert mit is érthetek én a dolgokhoz? – annak rögtön fel tudom mutatni a "Dehumanizer"-t, ami sem a "Heaven and Hell", sem a "Tyr"-féle irányvonalhoz nem passzol: olyan tüskés, hideg, gépies mestermű, ami ugyan nélkülözi a korai évekre jellemző pszichedeliát, ugyanakkor keményen (de milyen keményen!) utal vissza azokra a gyökerekre, melyekből a doom stílust eredeztetjük.
Emellett ha pusztán az Ozzy kiválása utáni két lemezt nézzük, tagadhatatlan, hogy a Martinnal készült mesterművek egyértelműen táplálkoznak az olyan dalokból, mint az említett "Heaven and Hell", vagy a "Children Of The Sea", kifejtésükben azonban még epikusabbak, grandiózusabbak, ráadásul nélkülözik azt a hard rockra jellemző stílusárnyalatot, amit Dio a Rainbowból – Wishing Hell, Walk Away – hozott magával. Ebben persze szerepe lehet az egyre hangsúlyosabb játékot mutató Geoff Nicholls billentyűsnek is, aki sokat tett hozzá ahhoz az adott korban tényleg monumentálisnak számító hangzáshoz, amivel a Martin-éra oly népszerűvé válva hozott új rajongókat a csapatnak (és keserű csalódást a korai évek rajongóinak.)
Az Astral Doors debütáló albumával rögtön két legyet ütött egy csapásra: az addig a Lion's Share-ből és a Wuthering Heightsből ismert Nils Patrik Johansson Dio-jellegű frazírjaival, és a csapat a legszebb Tony Martin időket idéző epikus hangzásával egyből térdre kényszerítette a Black Sabbath "poszt-Ozzy” rajongóit, annak ellenére, hogy Iommi riffjeit Joachim Nordlund más stílusú, ám mégis élvezetes gitárjátéka nem tudta, illetve talán nem is akarta megidézni. Iommi nélküli Sabbath hangzás? – vonhatja fel a szemöldökét az olvasó, ám ebben az esetben a fából vaskarika jelenségével állhatunk szemben: az Astraal Doorsból hiányzik ugyan a doom tritónusza, ám a fenséges és emelkedett megközelítés, valamint Johansson dallamai mégis képesek voltak megidézni a sabbathisták zenei szellemét.
Az első két megjelenés aztán rövid idő alatt klasszikussá érett, ami egyrészt a prezentált színvonalnak, másrészt a rajongók kiéhezettségének volt köszönhető, aztán a csapat további munkáiban – talán mert már a meglepetés ereje hiányzott belőlük, mások szerint viszont a kreativitás mértéke hagyott alább (bár a kreativitást számonkérni egy alapvetően klónbrigádtól, furcsának tűnhet) – kissé beleszürkült a rutinszagú kiadások meglepetés nélküli dimenziójába. Azt azért illik kijelenteni, hogy ezek a lemezek sem voltak rosszak, csak már nem feleltek meg az összehasonlítás követelményeinek – a zenészek pedig rutinos rókák lévén jól éreztek rá a változtatás szükségességére. Az irányvonal módosult tehát, nem sokat, pusztán annyit, hogy kimozdulhassanak a Sabbath-örökség szorító öleléséből, és egy továbbra is epikus, de indulósabb, kevésbé misztikus útra térjenek át. Az együttes tehetségét bizonyítja, hogy ezzel a hagyományosabb megközelítéssel is tudtak "nagyot dobni": legutóbbi albumukról talán én írtam az általános megítéléssel egyező, dicsérő kritikát. Biztos vagyok benne, hogy a váltás professzionalizmusát jótékonyan segítette elő Johansson Ciwil War-beli szereplése is, ami ha nem is plasztikusan, de valahol, az alkotó folyamatok mélyén táptalajul szolgált a dalok jellegének formálásában.
Nils, idomulva a megváltozott irányvonalhoz, elhagyta a Diora jellemző frazírokat, és őserejű hangján irányította újabb zenei vidékre a többieket. A "The End Of It All" így tulajdonképpen a "Worship Or Die" folytatása, tele, azonnal ható indulóval, de egy-két pillanatban azért a Sabbath felé is visszakacsintanak: az "Iron Dome" a legszebb Martin-féle pillanatokat idézi, csakúgy, mint a "Viking Rise" szándékos Tyr-utalása. Azonnal ható slágerekből sincs hiány, és jóllehet, a lemez vége felé kicsit összefolynak a dalok, a zárásként feltett "nagyepikában” Johansson ismét Diová alakulva válik az Iommi riffet facsaró Nordlund egyenrangú társává, hogy végképp meggyőződhessünk: az Astral Doors még mindig tényező a Black Sabbath örökségének ápolásában.
Garael
