Dionysos Rising
Blue Öyster Cult: Ghost Stories (2024)
Ha az új D-A-D-re azt írom (mindjárt alább), hogy némileg lityi-lötyire sikeredett, akkor mit mondjunk erről a veterán bandáról, akik tényleg a lazaság csimborasszóját képviselik a kemény műfajon belül? Haragudni mégsem lehet és érdemes rájuk, mert olyan magától értetődő módon tolják a klasszikus rockot, ahogyan váltogatja köpönyegét…, na jó, mindenki helyettesítse be ide azt, aki először eszébe jut.
Ráadásul ez a dalcsokor nem is teljesen új, jórészt korábban fiókban maradt ötletekből merítettek, így kódolva van a – szokásosnál is nagyobb – változatosság. Az atmoszferikus hard rock mellett, amit leginkább várunk tőlük, így simán kapunk egy kis Status Quót itt, egy kis The Beatlest amott, a csuklóból elnyomott The Rolling Stones opuszról nem is beszélve. Kell ez nekünk? Hát, igen... Kellemes nagyon, szóval bajnak semmiképpen nem baj, hogy megjelent. Beszédes azért, hogy a vén csatalovak kislemez B oldalas számai is teljesen élvezhetőek.
D-A-D: Speed Of Darkness (2024)
Én a dánok kezdeti country punk lemezeit is csipáztam, zeneileg ezek nem nagy számok, de a szövegek roppant szórakoztatóak, ironikusak. Lehetett ebben némi elfogultság is persze, lévén Dániában tanultam a '90-es évek elején. De kétségkívül szintet ugrottak a "No Fuel Left For The Pilgrims" és a "Riskin' It All" albumokkal, olyan zseniálisan keresztezve az AC/DC ritmusait a Dire Straits gitárszólamaival, hogy szem nem marad szárazon. A klasszikus korszak minőségéről és vibe-járól szólt a fáma előzetesen, de én – a közzétett videók alapján – nem voltam teljesen meggyőzve.
Igazam is lett meg nem is. Mert kétségtelen, hogy a fénykor rengeteg megoldása köszön vissza, néha egészen egyértelműen, de egyrészt a későbbi lemezek szőrösebb-karcosabb világa is belopódzott az összképbe itt-ott, másrészt valahogy éppen a rock 'n' roll sava-borsa, a fiatalos lendület és a lázadó szellem hiányzik ezekből a dalokból. Leginkább úgy tudnám jellemezni, mint roppant kellemes, de teljességgel ártalmatlan hallgatni való. Márpedig nem feltétlenül a kellemes és az ártalmatlan szavakat keresed egy punk-rock zenekar esetén, akik korábban arról énekeltek, hogy "I won't cut my hair" és "Sleeping my day away". És akkor ezt el is hittük nekik.
Persze, ha onnan nézed, hogy hatvanéves arcokról van szó, akkor meg tök jó motyó, és örüljünk annak, hogy egyáltalán még bazseválnak. Egy koncert azért jöhet bármikor!
Striker: Ultrapower (2024)
Nem lehet ma már úgy játszani a heavy metalt, ahogy régen. Ettől a kanadai bandától például – a nevük és a múltjuk alapján is - jófajta speed metalt várnál. Amit meg is kapunk a nyitó nótában egy gyors, maidenes tétel formájában, de mindjárt a következő dalban beköszönt a dizsi és az óóózás, amúgy Eclipse módra. Manapság ezt kihagyni, úgy tűnik, nem lehet. A harmadik szám szaxofonnal sokkol, a felvezető dallam miatt egy határozottan új-hullámos (Wham, Spandau Ballet stb.) stichet kapva. Aztán egy laza country-western felvezetés után Metallica és thrash üzemmódba váltunk, majd ezt megfejelik egy fasza kis punk nótával, amiben azért némi ipari metal hatás is van.
Szóval a konzisztenciát nem érdemes a Strikeren számon kérni, hacsak nem a dallamok tekintetében. Mert együtt üvöltözős refréneket, azt piszkosul tudnak írni. Szerencsére a CD második fele valamivel egységesebb, itt a legjobb pillanataikban a Leatherwolfot juttatják eszembe. Vagy, ha valaki még emlékszik az egylemezes Taking Dawnra, ők is piszok lendületes metalt nyomtak, dallomosan, vastag vokálokkal megtámogatott refrénekkel fűszerezve. Summa summarum, a csapongásai ellenére ez nem egy rossz album. De a videókat azért ne nézzétek meg tőlük, ha elfogadtok tőlem egy tanácsot!
Kotta
