rattlead.hu
Mennyi? 30. Mi 30? Mi mennyi? Ez az ütött-kopott szakállas vicc ez esetben a Sear Blissre vonatkozik, hiszen nemzetközi szinten (el)ismert, patinás zenekarunk tavaly ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját és az ünneplés (valamelyest) átcsúszott az idei esztendőre is. Teljesen jogosan, de erről egy kicsit később.
Eme este (rendezvény) egy kisebb (kicsi), nemzetközi, underground fesztiválként is aposztrofálható, lévén a nyitó zenekar az osztrák (Tiroli) PERCHTA volt. Életemben nem hallottam még róluk és roppant módon örülök annak, hogy láttam őket, mert egészen egyedit, izgalmasat alkotnak. Ami nevüket illeti, Lady Perchta vagy Lady Percht egy mitikus lény/istennő a kontinentális germán és szláv mitológiából. Nevének lehetséges etimológiája a „sugárzó”, átvitt értelemben, az Ófelnémetben sugározni, ragyogni. Az északi Holle anyó dél német megfelelője, a Mother Hulda tündérmese alapja. Röviden annyit kell tudni róluk, hogy 2017-ben jöttek létre, az Åtem single-t és az Ufång albumot (mindegyik 2020) követően komoly-jövés menés volt soraikban, így az idei D’Muata-t egy jelentősen megváltozott felállás rögzítette. Black/folk metalként aposztrofált muzsikájuk, szövegviláguk – ahogy fentebb utalást is tettem rá – az alpesi természetből, a mítoszokból és a kultúrából merít, különleges hangszerparkkal megtámogatva. (Amúgy az In Nomine Matris turné keretén belül jutottak el hozzánk.) Érdekes volt, hogy basszusgitáros nélkül léptek fel a színpadra, mégpedig az olasz származású Fabio D’Amore énekes, Simon „Håscht” Schnückel dobos, Christoph „Loda” Knoll, Lukas „Gsell” Massinger gitárosok, illetve Christian Höll cimbalmos. A rendelkezésükre álló bő 35-40 percet nagyon komoly tartalommal töltötték meg, atmoszférikus, dallamos, gyors és lassú részeket egyaránt felvonultató muzsikájukat pogány, sámánisztikus motívumokkal vegyítették. Egyedi ízt kölcsönzött nekik az is, hogy szerzeményeiket (pl. Vom Verlånga, Ois wås man san, Åtem, Gluat) tiroli dialektusban, nyelvjárásban adták elő. Jól, arányosan szóltak, így a jelenlévők érdeklődését is sikerült felkelteniük, egyszóval, jól indult az este.
Szégyen vagy sem, de eleddig a tatabányai AGREGATOR is kimaradt az életemből. A bulit reklámozó plakáton az új felállást bemutató koncert sor szerepelt. Mint kiderült, Mikus „Tass” Tamás énekes körül a teljes személyzet lecserélődött. Dallamos death metal és önpusztító, dekadens szövegek – nekünk egy pokol túl kevés, valamint Szombathelyen és úgy általában hazánk Komáromnál nyugatibb részein 2018 óta nem jártunk, így több szempontból is különleges előadással állunk majd nyugatvég bűnösei elé! – állt a kommüniké a Facebook oldalukon. Nagyjából 40 percet játszottak, mindegyik anyagukról szemezgettek (volt pl. Mint tűz és a jég, Túlontúl, Gyökerek nélkül, Zaj), a publikumot pedig teljes mértékben maguk mellé állították. Amíg a hangzás a Perchtánál kifejezetten jó volt, addig az Agregatornál túllőtték, nagyon hangos, itt-ott zajos volt a sound, mind ez azonban senkit sem zavart. Tass hadvezérként irányította a színpadi akciót, megállás nélkül headbangelt, látszott rajta, hogy élete (és vére) az Agregator és úgy en bloc a heavy metal. Én ugyan nem vágódtam hanyatt tőlük, de a „többiek” lelkesen fogadták a bandát és ebből egy remek hangulatú buli kerekedett ki.
Tény 1. Nagy András basszusgitáros/énekest 15 éves kora óta ismerem.
Tény 2. A The Pagan Winter demó óta fanatikusan követem a SEAR BLISS karrierjét, értelemszerűen összes kiadványuk megvan, arról meg már nem is beszélve, hogy örökös top 10-emben, már ami kedvenc zenekaraimat illeti, bérelt helyük van.
Tény 3. Profizmus, elhivatottság, fanatizmus, meg nem alkuvás, kompromisszummentesség – egyenlő Nagy András. Teljesen felesleges belemenni abba, boncolgatni azt, hogy kik fordultak meg az eltelt 31 év alatt a zenekar kötelékében, a lényeg, hogy itt vannak, aktívak, nemzetközileg abszolút elismerésnek örvendenek, és idén immár kilencedik albumukat jelentették meg.
Három az egyben volt a műsoruk, lévén tavaly volt a 30. születésnapjuk, idén húsz éve jelentették meg a Glory and Perditiont, ez évben jelent meg a Heavenly Down, tehát volt mit ünnepelni és a Sear Bliss ennek maximálisan eleget is tett. Tíz állomásos európai turnéjuk záróakkordja volt eme hazai pályán (lévén szombathelyiek) lebonyolított fellépésük, ahogy a másnapi budapesti is. A program ennek tükrében a Glory-ra, illetve az új korongra hegyeződött ki, utóbbi háromnegyedét (The Upper World, Infinite Grey, Watershed, Feathers in Ashes, Chasm) vezették elő, míg előbbit a „megszokott” standardok (Birth of Eternity, Glory to Perdition, Two Worlds Collide, Blood Serenade) képviselték. Bőven eljutott a zenekar arra a szintre, hogy egy-egy koncertjük összeállítása nem éppen hálás feladat, hiszen megannyi klasszikus van a tarsolyukban, úgy is, mint Far Above the Trees, Tunnels of Vision, My Journey to the Stars, Blood on the Milky Way – nagyon szívesen hallgatnám meg őket élőben.
Ami pedig a 30. jubileumukat illeti, a The Pagan Winter került megidézésre, amely számomra ezen az estén egyértelműen a buli fénypontja volt, de a The Haunting felbukkanását is örömmel, lelkesedéssel üdvözöltem. Teljessé téve az összképet a Seven Springs csendült fel még, míg a pontot az i-re, a koronát a bulira a finálé, a 1100 Years Ago tette fel. Abszolút ihletett formában volt az együttes (Andris küzdött apróbb fájdalmakkal, mert a koncert előtt elvágta bal keze hüvelykujját), Pál Zoltán harsonás – a lehetőségekhez képest – bemozogta a színpadot, Vígh Zoltán és az új fiú, Kertész Márton gitárosok precízen, elegánsan hozták a riffeket, szólókat (Marci rettentően koncentrált játékára), Csejtey Gyula a dobok mögött pedig szimplán hengerelt, hazánk (extrém) metal színterének egyik legjobb, legtehetségesebb ütőse. Sajnos náluk is túl vezérelt volt a sound (sokkal brutálisabban szóltak, mint a lemezeken), ami ahhoz vezetett, hogy a harsonát elnyomta valamelyest a többi hangszer. Csupán ebbe az egy tényezőbe tudtam belekötni, ugyanakkor hozzáteszem, hogy a performanszot nem vágta haza, nem ásott alá, mert az top notch volt. Öröm volt azt is látni, hogy a klub majdnem teltházas volt, saccra kb. 200-an voltunk.
Kizárólag bízni tudok abban, hogy ez a mostani Sear Bliss felállás tartósan együtt marad, mert az bizonyított, hogy a Szombathely-Budapest távolság nem okoz problémát nekik. A magam nevében, további 30 évet, sok sikert és kiváló lemezeket kívánok a bandának.
