rattlead.hu
Blitzkrieg: Blitzkrieg (2024)
Az idei esztendő Brian Ross éve: a bőven nyugdíjas korú énekes mindkét zenekara, a Blitzkrieg és a Satan is új albummal rukkolt elő – kissé balszerencsés módon, mindössze egy hét különbséggel. Én gyakorlatilag egyszerre szereztem be és rendre egymás után hallgatom őket, s mivel a két csapat muzsikája stílus és megszólalás tekintetében is meglehetősen közel áll egymáshoz, egy kissé össze is folyik bennem a kettő. Nekik pedig amiatt főhet a fejük, hogy hogyan népszerűsítsék élőben új anyagaikat: a Blitzkrieg a nyári fesztiválszezonban volt aktív, a Satan most fejezte be európai turnéját, úgyhogy legközelebb valószínűleg ismét a villámháborús kvintett kel majd útra…
A NWOBHM, azaz a Brit Heavy Metal Új Hulláma két alapzenekaráról beszélünk, amelyek mindössze egyetlen év különbséggel alakultak: a Satan 1979-ben, a Blitzkrieg pedig ’80-ban. Történetükben két jelentős különbséget találunk: míg a Satan a ’90-es éveket gyakorlatilag átaludta, a Blitzkrieg kisebb megszakításokkal végig aktív volt, így az előbbi ötös – ezen a néven – csupán hét stúdióalbumot tud felmutatni, utóbbi viszont tízet. Másrészt, míg a Satant ma is ugyanaz az öt muzsikus alkotja (Ross mellett Steve Ramsey és Russ Tippins gitárosok, Graeme English basszusgitáros és a Sean Taylor dobos), akik a ’83-as debüt Court in the Act-et rögzítették, a Blitzkriegben a billentyűs hangszereken is játszó Ross fiatalokkal veszi körül magát. Jelenlegi kollégái közül legrégebbi zenésztársa a fia, Alan, aki 2012 óta csapattag, és az utolsó három albumon gitározott. A többiek közül Matt Graham a legutóbbi két lemezen ütötte a bőröket, Liam Ferguson basszusgitáros és Nick Jennison gitáros pedig az idei anyagon mutatkozott be a veterán északkelet-angliai zenekar közönségének.
A mai Blitzkrieg muzsikája (is) a klasszikus, ’80-as évekbeli metal-vonalhoz húz, hangszerelése, zenei fordulatai hallatán nem véletlenül ugranak be olyan nevek, mint a Van Halen, a Deep Purple vagy Ozzy szólózenekara. Szellősebb zene, így a szólógitár hangjai is jobban érvényesülnek. Ének-centrikusabb, változatosabb, mint a Satan muzsikája: a You Won’t Take Me Alive-ben már-már akusztikusra redukálódik a rövid középrész, a dalokat vokálok színesítik, az On Olympus High-jal egy rövid instrumentális tételt, az azt követő, albumot záró Aphrodite’s Kiss-szel pedig egy lírai szerzeményt is kapunk Rosséktól. Az If I Told You-ból blues-os lüktetést, a jazz-es jammelések improvizációs kedvét érzem ki, de a gitárosok ujjai szinte valamennyi nótában Malmsteen-es intenzitással rohangálnak a húrokon. Ross hangja – talán a vokálok, talán a több szólam együttzengése miatt – itt sokkal kevésbé jellegzetes, rá jellemző, mint a Satan-ben.
A lemez emlékezetesebb alkotásai közé az olyan dalokat sorolom, mint a fogós refrénű The Spider, a zseniális énekdallammal és erőteljes szintiszólammal felvértezett Vertigo, az ének és a gitárjáték terén is nagyot alakító I Am His Voice, valamint a kísérteties hangulatú The Night He Came Home (Halloween).
Mivel a Satan-nel ellentétben, akiknek a teljes életművét ismerem, a Blitzkriegtől eddig csak a ’85-ös debüt A Time of Changes került a látóterembe, utóbbi együttes anyagát zeneileg újszerűbbnek, izgalmasabbnak érzem, erősebbnek azonban az „öregfiúk” legfrissebb alkotását gondolom; az alábbiakban azt is elmondom, hogy miért.
Satan: Songs in Crimson (2024)
Úgy vagyok a Newcastle-i csapat kétezres évekbeli alkotásaival, hogy bár szívesen hallgatom őket, utólag semmit nem tudok belőlük felidézni. Az életmű nagyobbik része, innenső vége zeneileg meglehetősen sűrű, homogén, Ross hangjának és a gitársoundnak köszönhetően azonnal felismerhető, összetéveszthetetlenül Satan-es, viszont nem mutat fel igazán kiemelkedő nótákat, a hallgatóban hosszútávon rögzülő refréneket. A Satan ma már nem egy „slágergyáros” csapat (a ’80-as évek közepén még bátran annak neveztem volna őket), annak ellenére, hogy az olyan daloknak köszönhetően, mint az Era (The Day Will Come), amely refrénjével és vokáljával szerez kellemes pillanatokat, vagy az erőteljes basszusfutamokat felmutató Whore of Babylon és Martyrdom, a csapat neve újra a régi fényében ragyog.
Remekül működik a Tippins-Ramsey ikergitár-játék, bár hangszereik a legritkább esetben kapnak teret nagy ívű szárnyalásra, a magasabb régiókban történő kalandozásra. Brian hangja is abszolút a topon van, a zene intenzitását pedig Taylor dobtempói alapozzák meg.
A Sacramental Rites már a nyitó gitártémájával lehengerelt, de maga a nóta is nagyon egyben van. A speed-es Turn the Tide-ban az anyag egyik legjobb refrénjével állnak elő, és a szólóba itt végre az általam előbb hiányolt magasak is megérkeznek. A Captives-ben mindenekelőtt a refrén „captives without chains” sora jelenti a kapaszkodót, de a fel-lebukó gitáros alaptéma is felhívja magára a figyelmet. A Curse in Disguise-ban ismét csak a gitárosok brillírozása áll a középpontban; a dal kis túlzással instrumentálisként is megállná a helyét, annyi téma váltja egymást benne. A középtempós Truth Bullet-nek jóleső lüktetése és gitáros felhangjai vannak, a refrén dallama is kellemesen kacskaringózik, emiatt ezt a szerzeményt a többinél valamivel mainstream-ebbnek, befogadhatóbbnak érzem. A záró Deadly Crimson is lendületes alapokra épül, a magasztos refrénnél azonban belassul, a szám második felében, a szólót megelőzően pedig egy újabb fajta „elkényelmesedésnek” is fültanúi lehetünk. Ezt követően a hangszeresek újabb bravúrokra ragadtatják magukat, aminek köszönhetően a csapat maga után mély nyomokat hagyva távozik a színről.
A klasszikusokkal (ami nálam a Court in the Act-et és az Into the Future EP-t jelenti) ugyan nem említhető egy lapon, de a két évvel ezelőtti Earth Infernal után ismét egy erős anyag; a friss élmény egyenesen azt mondatja velem, hogy az újkorszakos Satan eddigi legjobb alkotása a Songs in Crimson.
