rattlead.hu
Fékezhetetlen brutalitás
Kevés olyan zenekar létezik, amely fékezhetetlen brutalitásukkal maximálisan el tudnának ragadni és minden dühömet az adott zenéjükön keresztül tudnám átérezni, mint a Kaliforniai Nails-nél. A banda 2009-es alakulása óta folyamatosan bővül a rajongótábora és miután 2014-ben leszerződtek a Nuclear Blast Records-al és 2016-ban kiadták a You Never Be On Of Us című harmadik nagylemezüket, azóta a banda népszerűsége csak jobban nőtt, legalábbis extrém Metál és Hardcore körökben biztosan. Ekkor ugyan történt egy olyan incidens, hogy állítólag a banda szünetet akart tartani, de az énekes-gitáros Todd Jones később kijelentette, hogy a banda nem vonul el és ki is adtak egy Split lemezt 2016 decemberében, Full Of Hell címen.
Pár évvel utána, 2020 decemberében, miután kiadták az Unsilent Death lemezük 10 éves jubileumi verzióját, Taylor Young dobos és John Gianelli basszusgitáros kiléptek az együttesből. Így valahogy meg tudom érteni, hogy Todd Jones-nak időbe került az új lemez, hiszen új tagokat kellett találnia, megtalálni velük a megfelelő kémiát. És aztán jött a hír 2024 június 10-én, hogy jön a 4. Nails lemez Every Bridge Burning címen. Na mármost, ha zeneileg kéne néznem a bandát, őket is elég nehezen tudnám behatárolni, mivel a zenéjükben megtalálható a Grindcore, Crust, Death Metal és a Hardcore Punk is. Sokan Powerviolence-nek minősítik az együttest, de nekem picivel többnek tűnnek, elvégre a felsorolt stílusokat olvasva és hatásokat hallva elég egyértelmű, hogy többről van szó!
És ahogy megláttam anno a banda logóját, voltak gyanúim, hogy a klasszikus Boss HM2-es svéd láncfűrészes hangzást fogják használni, de az, hogy annyira elnyeri a tetszésemet, hogy azóta is keresem ezt a fajta hangzásbeállítást, nem is sejtettem, mert magam is HM2-es gitáros-családba tartozom, de ilyen veszélyesen torzított hangzást már rég hallottam, és ettől lett a Nails igazán veszélyes és vadállatias!
Az Every Bridge Burning augusztus 30-án lett kieresztve a ketrecből és a 10 dal játékideje nem több, mint 18 perc… Bizony… Bizonyos szinten Powerviolence, vagy jobban mondva tipikus Nails lemez és éppen arról híresek, hogy nem a tradicionális Metál és Hardcore lemezek játékidejét tartják mércének, hanem a sajátjukat. Vagyis Todd Jones méri, mivel ő már az egyetlen OG tag a Nails-nél és ezzel ki is jelenthetjük, hogy Todd Jones maga a Nails együttes. Bár az elfelejtettem megemlíteni, hogy azóta sikeresen megtalálta társait a segítségben a következő lemezhez, méghozzá Carlos Cruz személyében a dobosszekcióban, aki a Warbringer együttesben dobol jelenleg, Andrew Solis-t a Despise You és Apparation együttesekből, és lett egy extra gitáros Shelby Lermo személyében, aki az Ulthar együttesben szaggatja a húrokat. A trió akkor a jelek szerint négyesbe formálódott és a lemez szabályosan ugyanolyan fékezhetetlen brutális és animalisztikus lett, mint 2016-os elődje.
Már ahogy elindul a lemezen az Imposing Will, már érezhető a földrengető agresszívitás és a nyers brutalitás. Ahogy ez a másfél perces Juggernaut megindul és a pusztítás kimaxolt fokozatát reprezentálja, az már régi ismerősként tér vissza. A dal másik fele viszont svéd Death Metalosan kezd ránk hatni és ez bizony az igazi jele annak, hogy Todd Jones igenis jól tudja, hogy kell dalt írni, igazi extrém zenét alkotni minden fölösleges töltelék vagy színezés nélkül!
Második tételnek jön a Punishment Map, ami egy totálisan elszabadult úthenger a maga másfél percében és ez így is van jól! Az Grind tematikájú dal hatékonyan belezz ki és porlaszt el mindenkit, akinek ez a fajta alulértékelt muzsika nem jön be.
Az utána következő, a lemez címét viselő Every Bridge Burning ugyanúgy folytatja a méltányos vadállatias pusztítást, mint az előző két nóta, leszámítva azt, hogy itt is kap teret egy kis Entombed jellegű riffdíszítés és tempójában is a Left Hand Path érát hivatott megeleveníteni.
A következő dal nemcsak zeneileg nyert meg engem, hanem már szimplán a dal címe is megvett kilóra! A Give Me The Painkiller tipikusan egy olyan Crust és Speed Metál keverék amit bármelyik underground kocsmai lejátszási listán el tudok képzelni, és meg tudja adni a kellő féktelen hangulatot egy bulihoz. A dal egyik legimpozánsabb eleme pont a gitárszóló, ami virtuóz és pofátlan mód felvágós is egyben egy ilyen dalnál.
Lacking The Ability To Process Empathy bizonyos értelemben egyfajta kakukktojás dal, mert elég lassan, de annál masszívabban és undorító mód indul meg, mint amit a Vallenfyre vagy a közepes tempójú Dismember daloknál tapasztaltam. Ellenben lassúsága jól van kompenzálva fogékonyságával és az undorító HM2 hangzás világával. Nálam határozottan begyere az ilyen tematikájú nóta! A Trapped viszont folytatja az irgalmasság nem létezésének új formáját és a maga fel percében lerombolja és péppes masszává rombolja az ember agyát. A következő dal, a Made Up Your Mind kezdése egy újabb Dismember jellegű visszakacsintás, de szerintem ezen fölösleges meglepődni, hanem sokkal inkább élvezzük, hogy halljuk a hangzás ősatyáinak a jellegzetes témáit. Utána a Dehumanized egy újabb kaotikus megvadult állapotba lendít át minket, és nem hagy semmi maradandót a nyomában. Ezt a totális pusztítás szimfóniája, ha élhetek ilyen megjegyzéssel. A vége felé ismételten egy jóféle Death metalos ízesítésű nótát kapunk az I Can’t Turn Itt Off bevezetőjével, ami sok helyen számomra még az Entombed – Wolverine Blues időszakát eleveníti fel. Záróakkordnak jön a No More Rivers To Cross, ami lassú doom-os hömpölygéssel indul meg. A pusztítás és az elkerülhetetlen véget reprezentálja a kedves hallgatónak. A Nails-nél különösen csípem az ilyet, hogy hagynak egy kattant, megtébolyult lassú nótát a végére, ezzel téve teljessé a lemezt.
Nincs új a nap alatt Jones papáéknál sem, de amit felmutatnak, az bizony egy igazi Underground gyöngyszem. Kiváltképp nálam!
