rattlead.hu
Amikor végleg eldőlt, hogy tíz hónapra az arizonai Phoenix-be költözünk, úgy gondoltam: ha lúd, legyen kövér, maximálisan élvezzük ki az Amerikában töltött időt, utazzunk, együnk itteni különlegességeket, kulturálódjunk. Még otthonról utánanéztem, hogy milyen programok várnak rám ősszel, majd vettem egy nagy levegőt, és – bár még repülőjegyünk sem volt – megvásároltam az Iron Maiden koncertjére szóló belépőt. Nem volt olcsó: soha ennyi pénzt nem fizettem még egyetlen buliért. (Aztán amikor láttam, hány dollárt kérnek a popzene nagyágyúi által nyújtott hasonló élményért, megnyugodtam: nem is olyan drága ez a jegy…)
A bulira Phoenix legnívósabb koncerthelyszínén, a sporteseményeknek is otthont adó Footprint Centerben került sor, amely kosármeccseken 18 ezer, koncerteken valamivel kevesebb néző befogadására alkalmas.
Az Iron Maiden tavaly május óta futó, The Future Past elnevezésű turnéja már másodszor jut el Észak-Amerikába, igaz, tavaly csak egy Power Trip fesztiválos fellépésre és három kanadai bulira futotta, most viszont az eddig lezajlott négy koncert mellett további 16 Egyesült Államokbeli és három „juharleveles” hangversenyre van kilátás, majd Mexikón át Dél-Amerika felé veszi az irányt a csapat Boeing 747-ese.
Az előzenekar posztját ezeken a koncerteken a 2016-ban alakult mongol folk metal horda, a The HU tölti be, akiknek eddig két nagylemezük jelent meg, és akik ezt a megtisztelő felkérést viszonzandó, a közelmúltban feldolgozták a Maiden The Trooper című dalát. A fellépésein nyolctagúvá bővülő csapat a klasszikus metalos soundot tradicionális népi hangszerek, többek között a kéthúros, lófej-faragással díszített morin khuur megszólaltatásával és a hagyományos torokhangú énekkel színesíti. Én bemutatkozó albumuk, a The Gereg dalainak hallgatásával készültem a bulira, amelyek közül végül három hangzott el ezen az estén, de stílusuk egyediségéből adódóan a többi szerzemény is „ismerősnek” tűnt.
A nyolc hangszeresnek, köztük a két dobosnak és a két gitárosnak köszönhetően az együttes megszólalása kellően fémes volt, a két szólista énekét pedig legalább három-négy társuk vokálja támogatta. A muzsikusok egzotikus kinézete vonzotta a tekinteteket, negatívumként mindössze a statikusságuk róható fel: ezen az estén még a veterán, dobjai mögül kétszer előbukkanó Nicko McBrain is többet mozgott a színpadon, mint ők együttesen.
A közönség abszolút vevő volt a produkciójukra, még úgy is, hogy műsoruk kezdetén egy kissé hosszúra nyúlt technikai gikszerrel indítottak, amikor is a dob nem kapott megfelelő hangosítást. A csapat neve maximálisan alkalmas arra, hogy lázba hozza, „meghuhogtassa” a közönséget, amelynek soraiban The HU pólós rajongókat is felfedeztem. (Apropó, közönség: az itteni rajongók jóval hangosabbnak tűnnek, mint az európaiak, viszont minden más téren visszafogottabbak; ittas embert szinte egyáltalán nem láttam, ahogy – talán a zene jellegéből és a közönség összetételéből adódóan is – pogózásra, moshpitre sem került sor.) A mongolok háromnegyed órát játszottak, és összességében kellemes benyomást tettek rám, örülök, hogy végre élőben is láthattam őket.
Az elhangzott dalok:
Shoog Shoog
Upright Destined Mongol
Tatar Warrior
Gray Hun
Black Thunder
Yuve Yuve Yu
Wolf Totem
This Is Mongol
Bruce Dickinson 66, Adrian Smith és Janick Gers 67, Dave Murray és Steve Harris 68, Nicko McBrain pedig 72 éves. Ha nem is mindegyikükben, de az énekesben, a basszusgitárosban és a csapathoz utolsóként csatlakozott, szőke gitárosban annyi életerő buzog, hogy azt fiatalabb kollégáik is megirigyelhetnék. Még ma, csaknem fél évszázados pályafutással a hátuk mögött is berohangálják a színpadot, vagy nézd meg Harris szökdelését a melléklet videóban… Bámulatra és elismerésre méltó teljesítmény, nem beszélve a zenéről: legutóbbi albumukat, a 2021-ben megjelent Senjutsut egyszerűen imádom, szerintem az elmúlt két évtized legjobb Maiden lemeze.
Két esztendővel ezelőtti budapesti fellépésüket botor módon kihagytam, így most nem sokat hezitáltam, amikor kiderült: ők lehetnek az elsők, akiket itt kint, Amerikában láthatok. Kivételesen nem néztem meg a turné korábbi állomásainak setlistjét; gondoltam, legyen meglepetés, hogy mit játszanak, és reméltem, hogy az új albumról is elhangzik majd néhány szerzemény.
El is hangzott: a lemez tíz nótájából öt is bekerült a programba. Hasonló súllyal, ugyancsak öt számmal szerepelt a műsorban kedvenc Maiden albumom, a Somewhere in Time. Az egyetlen meglepetést számomra a The Prisoner jelentette, ezen túl viszont az olyan „kötelező” tételek, illetve Vasszűz-slágerek jelentették az est fénypontjait, mint a hidegrázós Fear of the Dark, az örök klasszikus Iron Maiden és The Trooper, valamint a játékos Can I Play With Madness.
Nem tudom, hogy a technikával is rásegítettek-e, de Dickinsonnak még ma is döbbenetesen erős hangja van. Talán túlzás, de megkockáztatom: jobban, tisztábban énekel, mint bármikor korábban. A megszólalásra alapvetően nem volt panaszom: talán a három gitár miatt időnként egy kissé elvesztem a hangok erdejében, de ahogy néztem, hallgattam a koncertről készült amatőr felvételeket, a lelátón ülőkhöz gyengébb minőségben jutott el a műsor.
A látványelemeket ez alkalommal nem vitték túlzásba: a földszinti paravánok festményei a Somewhere in Time borítójának világát idézték meg, a nagy háttérvásznon mindig az aktuális dalhoz passzoló illusztrációk jelentek meg, a mellette jobbra-balra elhelyezett, hosszú monitorokon pedig időnként rövid film- és videórészletek pörögtek. Bruce fekete-szürke-fehér ruhadarabjai is visszafogottságról árulkodtak. A csúcspontot ebből a szempontból a hórihorgas Eddie figura felbukkanásai jelentették, aki hol cowboykalapos vadnyugati fenegyerekként támasztotta a falat, hol a Somewhere in Time űrlényeként vívott lézerharcot Dickinsonnal, hol pedig a Senjutsu szamurájaként próbálta nyakon csípni a körülötte rohangáló, lábai között átbújó Janick Gerst. Volt egy kis piroshow is, a végén pedig, miután a csapat levonult a színpadról, mi más is szólhatott volna a hangszórókból, mint a Monty Python Always Look on the Bright Side of Life-ja, amelynek hangjaira a nagyérdemű fütyörészve hagyta el az arénát.
A koncert ismételten bebizonyította, hogy a Vasszűz szépen öregszik: nem titkolja a ráncait, és még mindig van benne báj, vonzerő, sőt, amikor itt az ideje, tüzes is tud lenni.
Az elhangzott dalok:
Doctor Doctor (UFO nóta, felvételről)
Blade Runner vége főcím (Vangelis szerzemény, felvételről)
Caught Somewhere in Time
Stranger in a Strange Land
The Writing on the Wall
Days of Future Past
The Time Machine
The Prisoner
Death of the Celts
Can I Play With Madness
Heaven Can Wait
Alexander the Great
Fear of the Dark
Iron Maiden
Ráadás:
Hell on Earth
The Trooper
Wasted Years
Always Look on the Bright Side of Life (Monty Python dal, felvételről)
További fotók a koncertről:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=10220583752783017&set=pcb.10220583765263329
