Fémforgács
A Watch My Dying-ot mindig kicsit távolról követtem. Fura, mert kezdő Fémforgácsosként az egyik első és egyben legemlékezetesebb koncertélményeim egyikét köszönhetem a zenekarnak. 2008. május 11-én a budai Fonóban a The Ocean előzenekaraként leszedték a fejem. Azután bár meghallgattam a következő anyagaikat is, igazából a 4.1 c. EP volt az, ami többször előkerült. Most viszont az új lemez kapcsán visszaásva a diszkográfiában nem világos, hogy például a 2009-es Moebius hogy nem kapott el. Na midegy, ez az írás a friss anyagot hivatott bemutatni. Már az Egyenes kerülő cím is elmond mindent. Szerintem annyira egységesen szélsőséges album született, amire megérte ennyit várni. Az album 11 tétele a dallamok és a zúzás kellően kiegyensúlyozott elegyét mutatja, ami közben érzik a zenekar természetes, távolról sem izzadtságszagú lendülete. Kevés ennyire összehagoltan brutális, ugyanakkor emlékezetes dallamokban sem szűkölködő anyag lát napvilágot. Nem tartom túlzásnak a progresszív jelző használatát sem.
Az ismerkedésem igazán régisulisra sikerült. Amikor megérkezett a CD (köszi Metal.hu!), a régi időket idéző izgalommal csomagoltam ki és böngésztem a borítót, majd a lejátszás során már az első benyomások is nagyon pozitívak voltak. Mára pedig nyugodtan mondhatom, hogy az év egyik legjobb lemeze érkezett meg az Egyenes kerülő képében. Olyan anyag lett ez, aminél érdemes és szerintem fontos is az odafigyelve hallgatás, mert úgy lesz teljes az élmény. Bár háttérzeneként (még ha ez szentségtörésnek is tűnhet egyeseknek) hallgatva is élvezhető én azonban óva intek ettől mindenkit, mert úgy sok-sok zenei finomságtól fosztanák meg magukat a hallgatók. Az elsőként nyilvánosságra hozott Napköszörű a hozzá készült klippel megmutatta, hogy a banda semmit sem veszített az erejéből a relatíve hosszú pihenő alatt. A tördelt ütemek, az elszállós témák, a zúzás, a változatos énektémák mind-mind azt mutatták, hogy érdemes lesz várni a lemezre, mert a megszokott minőség várható. A szerzemény a lemez egyik kiemelkedő éke.
A Fedetlen lépés volt a második ízelítő. Ez talán még inkább az én ízlésemnek készült köszönhetően a szellősebb dalszerkezetnek meg az elektronikus hangszőnyegnek. A hozzá késített videó meg megmutatta a csapat elismertségét a hazai undergroundban, illetve azt is, hogy nincsenek híján a humorérzéknek és a bátorságnak sem. Ez a lemez slágere, már ha a WMD tekintetében lehet egyáltalán ki lehet ilyet jelenteni.
Na, de vissza a teljes lemezanyagra! A címadó tétellel indul a zenei utazásunk, ami egy nyomasztó hangulatú, fenyegető introként is funkcionáló darab. Tökéletesen meglapozza azt, hogy odafigyelve hallgassam a folytatást. A jól hátra kevert női narráció után Veres úr pedig a
“Nézzük meg, mi történik
Ha ezúttal azzal kezdem, hogy
Véget vetek az egésznek
Ha a kezemet
Helyetted is elengedtem(…)”
felütéssel indítja el a régóta várt WMD albumot.
A Kopogtatni egy tükrön talán a lemez leghagyományosabb darabja (már amennyiben van értelme ennek a kifejezésnek a Watch My Dying esetében…). De ez is csak részben igaz, hiszen itt a verze a kvázi refrén (“Már nem maradok sokáig, csak…”) és az elején közérthetőbb(?) zene a végére elborul amúgy WMD-sen. Amúgy meg olyan mélységek vannak benne, ami miatt számomra egy zanzásított pszichothriller dalban elmesélve.
A Zuhogó testek is agyonnyom a súlyával. Ugyanakkor bizonyos rétegei meg felszabadító hatásúak. A szövegre itt is érdemes külön figyelmet fordítani.
“Csónakot hajtok
Megőszült elméletekből
Az áldott felejtés
Menni fog emlékezetből”
Személy szerint a direktebb és egyértelműbb megfogalmazásokat jobban szeretem, de nem vagyok ellensége annak sem, ha el lehet gondolkodni a sorok értelmén. Nos, itt van min. A kiábrándultság viszont nyilvánvaló és ez szerintem egyértelmű kor(kór)képe a szűkebb és tágabb világunknak és társadalmunknak.
“Már
Elköszönni sem érdemes
Elengedem csak,
Ott rohadjon el”
A Minden rendben igazi industrial metal alkotás. Tökéletes elegye az elektronikus részeknek és a zúzós gitároknak. Kifejezetten tetszett az utolsó verszak tiszta éneke, ami amúgy tartalmában is sokat adott nekem.
Ki kell emeljem az egyik személyes kedvencem. A Csontfehér beszippant, megpörget, felőröl. A Gábor kántálós dallamai meg még rápakolnak egy lapáttal. Rég éreztem ilyen súlyt egy dalnál. Fizikai és pszichikai tüneteket egyaránt okozhatnak, ha belefeledkezel. A hallgatások során észrevétlenül lopakodott be a bőröm alá és vált kedvenccé.
Milyen igaz és költőien megfogalmazott ez a gondolat is:
“Az idő begyógyít
Minden sebet
Tép majd helyettük
Frissebbeket”
A lemezt záró Utolsó Fejezet egy külön gyöngyszem, aminek tökéletesen “megágyaz” az instrumentális A sötétség legalján. Ilyen hangulatos lezárásra – bevallom – nem számítottam. A női ének ugyan nem újdonság (lásd Moebius!) a zenekarnál, de Ritzel Ani (Dharma) – aki szokásosan nagyon jól énekel – által prezentált dal hatása olyan, mint amikor a fuldokló végre a mázsás víz súlya alól kiemelkedve végre levegőhöz jut. Fura is, hogy olyan hirtelen ér véget a dal és egyben a lemez is. Hiányérzetet okoz, amit igazán azzal lehet orvosolni, hogy újra elindítom a lejátszást.
Ahogy már írtam, ez egy odafigyelést igénylő album, amivel elégedett lehet az ős és újabban érkezett WMD rajongó is. Sőt, van annyira modern szerintem, hogy akár új rajongókat is szerezhet magának a banda. Kérdés persze, hogy eljut-e a potenciális zenehallgatókhoz? Remélem igen! Már csak azért is, mert a korábban leírtakon túl – vagy azokkal párhuzamosan – érdemes néhány szót ejteni a dalok hangszereléséről is. Olyan természetesen olvad eggyé a hol durva, hol elszállós zene, ami csak kevesek sajátja. Ráadásul még az elektronika is tökéletesen illik a dalokba. Egyértelműen helye van ezeknek. Az év egyik legjobb hazai lemeze született meg.
