Fémforgács
Nos, bevallom, ezt alaposan benéztem. Melodic death metálra számítottam és kaptam egy melancholic doom metal albumot. Abszolút nem ismerem a bandát, ami nem baj, de a stílust tekintve kimozdulok a komfortzónámból, mert még 17 évesen sem hallgattam ilyesmit, maximum Evanescence és Moonspell-t. A banda körül annyi sztár sertepertélt, hogy felsorolni is hosszú lenne, no de lássuk, mit gereblyézett össze a 7 éve fenn álló finn banda a második albumukra.
Az Intro to Agony kezdés meg is adja a felütést, sokat sejtetően. Kellemes akusztikus dallam és emelkedett hangulat jellemzi, mintha hőseink egy gyönyörű napra ébrednének, miután legyakták a Faelin városát sanyargató sárkányt. Seb nem maradt begyógyítatlanul, végtagok nyújtózás nélkül, loot átszámolatlanul. Hamar át is térünk a teátrálisságban még inkább emelkedett Agony-ra. Van tere, jól masterelt és nem csúsznak egymásra a sávok, hangszerek. Egyedül a gitár emlékeztet a numetál hőskorának jellegtelen hangzására. Persze némi chainsaw nyomokban felfedezhető rajta. Nem rossz, de hiányzik számomra a magas, és így marad kissé dobozhangú. Zúzós és kiállós, hősmetálosan éneklős részek váltogatják egymást.
A Human Race inkább elmegy nuwarmetal (bocs) irányba, bár annyi mindent próbálnak benne keverni, hogy kapkodnom kell a fülem. Ezt neked is hallanod kell! A szinti kellemesen illeszkedik a lefestett hangulathoz. Itt már érezhető, hogy alapvetően egy dallamos koronggal van dolgunk, amiben rengeteg a tompított gitárzúzás.
A negyedik nótáról egyből az ugrott be, ha a Rammstein középkori témákat dolgozna fel, akkor kb. ezt hoznák össze. Az azt követő Burn Your Skies Above egy fokkal több meglepetést tartogatott. A verse részektől eltekintve jól kivehetőek a hangszerek. Bár a háttérbe húzódva, de bevált és kellemes harmóniákat használnak. És ezzel el is érkeztünk a kötelező balladához, a Ghosthoz. Csóró csatában elhullott hősünk a síron túl is nedvesítené a bugyikat. Valami más azonban egészen biztosan csöpög. Lehet a csapot hallom a fürdőben? A szám kétharmadánál megszólaló disszonáns gitárszóló viszont tökéletesen reprezentálja a banda definícióját, még ha a hátra lévő másfél percben halljuk csak. Az Until No One Comes egész jól folytatja a melodic doom vonalat, keserves vokállal karöltve. Alapvetően ilyennek képzelem el ezt a stílust.
Nyolcas, a Blind Kings viszont visszaránt a slágeres, populáris vonalra. Mintha a Cradle of Filth és a Linkin Park kiadott volna egy kollab single-t. Sörtől megtántorodva egészen biztosan bólogattam volna rá siheder koromban. Az utolsó előtti tételben kiemelném a vokált, kifejezetten jól nyomja a két úriember. Majd el is érkeztünk a záró, a We Are All Vurnerable dalhoz. Lassan hömpölygő nóta, ami kellő pátosszal és súllyal kezdődik. Kissé fáradnak már hőseink, de bizonyítják, hogy nem véletlenül van az országukban a legtöbb metálzenekar. Abszolút lemezdefiniáló a hetes mellett.
Bevallom, az album vége már nehezen ment le, eluntam a harmónia és kliséhalmazokat. Ami mindenképpen süvegelendő, hogy sok féle hatást kevernek a lemezen. Számomra már a ló túloldala lett ez az eklektika. Mindenképp fiataloknak vagy örök tiniknek ajánlom az alkotást, akik még ma sem vetik meg a populárisabb, énekközpontú zenéket.
