Hard Rock Magazin
A (The True) Mayhem tagjai talán még maguk sem gondolták volna, hogy ilyen szép kort élnek meg a zenekar berkein belül. Azt meg biztosan nem, hogy mindezt rajongói és szakmai megbecsüléssel egyaránt. Valószínűleg mindez annak is köszönhető, hogy a rengeteg balhé, gyilkosság és minden egyéb kegyetlenség mellett a zene volt számukra a legfontosabb önkifejezési forma. A lemezeik színvonala mindig magas maradt és olyan kultuszt tudtak maguk köré kialakítani, hogy aki nem a műfaj elkötelezett híve, az is kalapot emel a munkásságuk előtt. Sajnos a zenekart alapító tagok nem mindegyike élhette meg ezt a 40 éves évfordulót, de a jelenlegi tagság tisztelettel adózott előttük is ezzel a jubileummal.
Az este különleges vendége – Csihar Attila külön kérésére – a Vágtázó Halottkémek nevű formáció volt.
Bár a kommentszekcióban voltak, akik nemtetszésüket fejezték ki emiatt, azért már az ő előadásukra is szép számmal a színpad elé sereglettek a rajongók. Igazából én el tudom képzelni, hogy van átfedés a két formáció rajongói között, mert Grandpierre Atilla csapata világnézete és hozzáállása a zenéhez, mint kifejező eszközhöz nagyon hasonlít a norvégokéhoz.
Mind a kettő pont ugyanolyan szélsőséges és megosztó annak ellenére, hogy – nagyon-nagyon leegyszerűsítve a dolgokat – az egyik a sötétségről, míg a másik a fényről énekel.
Mindamellett, hogy maximálisan elismerem a VHK hatását a magyar undergroundra, hozzám nem áll túl közel a zeneiségük. Volt idő, hogy próbálkoztam az albumaikkal, de hosszú távon csak a ’Semmi kapuin dörömbölve’ tudott lekötni.
A hangosítás sem állt az oldalukra, mert a visszhangos terem miatt nagyon összefolytak a dalok és igazából csak néha-néha lehetett elcsípni egy-egy ismerős témát vagy dalrészletet a zajmasszában.
A végén természetesen Attila is csatlakozott hozzájuk, hogy a Hunok csatáját együtt adják elő, amire a közönség azon része is felhördült, aki eddig a pultot támasztotta. Ha nem cseng-bong a terem, akár még élvezhettem is volna ezt az egy órát.
Az első Mayhem-koncertem a MegaPub nevű helyen volt 2004-ben, Maniackel (Sven Erik Kristiansen) a mikrofonnál. (Azóta is őrzök róla néhány szép személyes emléket). Majd a PeCsában már Attilával a mikrofon mögött, és azóta is még néhányszor összefutottunk. Emlékszem, hogy az első koncerten még mennyire más volt a közönség összetétele. Ekkoriban amúgy is kicsit divat volt black metalosnak lenni, vért inni és disznófejjel aludni. A külsőségek akkoriban még sokkal fontosabbak voltak, mint manapság, és talán nagyobb „kiváltság” volt rockernek, metálosnak lenni.
Felnőtt fejjel már teljesen másképp éli meg ezeket az ember, az extrém külsőségek jobbára eltűntek és maradt a zene szeretete, ami legyen bármilyen sötét és kegyetlen is, mégis furcsa módon örömöt okoz.
A zenekar megjelenése és a színpadi díszlet is ezekre erősített rá. Már Necrobutchernek (Jørn Stubberud) sem fontos a hullafestés (mondjuk neki anélkül is elég morcos a tekintete.)
Viszont a helyi adottságok megengedtek egy igazán grandiózus, kétszintes színpadépítést, amit a zenészek szépen ki is használtak.
A két oszlop közé felállított ledfalon pedig egész estés műsort kaptunk az elmúlt 40 év esszenciájából. A műsor tematikusan volt felépítve, összességében három korszakra osztva, kronológiailag pedig fordítva haladtak vissza az időben a jelentől a múltba.
Az első körben a ’Daemon’-tól a ’Wolf’s Lair Abyss’ EP-ig tartó időszak került terítékre. Minden dalhoz külön komponált videó futott a háttérben, amelyek jól eltalált képkockái rengeteget hozzátettek a buli hangulatához.
Ebből az időszakból a két progresszívebb felfogású album (’Grand Declaration Of War’ és a ’Chimera’) dalai tetszettek a legjobban és csak ebből az érából tudnék mondani olyan dalt, ami nekem hiányzott a műsorból, ez pedig a Whore, amely minden idők legjobb Mayhem-dala számomra.
Ettől a kis személyes dologtól eltekintve viszont az előadott kegyetlen kompozíciók szélsebesen gázoltak át a nézőtéren. Attila az eltelt évek alatt pedig szépen elsajátította Maniac hisztérikus hangi sajátosságait, így cseppet sem éreztem hiányát az eredetileg általa énekelt dalokban.
A két gitáros is hozta, amit kell, hibátlanul reszelték végig az estét, Hellhammer (Jan Axel Blomberg) technikai felkészültsége pedig még mindig hihetetlen. Elképesztő, amit a cájg mögött művel.
Természetesen a legnagyobb figyelmet most is Attila színpadi megjelenése, kiállása, mimikája, grimaszai és mozdulatai kapták, akár egyedül is képes elvinni a hátán a produkciót.
A második rész nem is szólhatott volna másról, mint a műfaj egyik legkiemelkedőbb művéről, a ’De Mysteriis Dom Sathanas’ albumról. A nézőtéren is hatalmas ovációt váltott ki a Freezing Moon sejtelmesen lopakodó ikonikus riffje, amely a háttér adta extra töltettel még pokolibbnak hatott.
Mivel ez volt a zenekar legkultikusabb és legvéresebb időszaka, így ezt a blokkot éreztem a legerősebbnek és a közönség reakciója is itt volt a leghevesebb, de a legmeghatóbb pillanat akkor jött el, amikor a Funeral Fog alatt szalagról Dead (Per Yngve Ohlin) hangja szólalt meg.
Amikor pedig úgy érzed, hogy innen nincs feljebb, ezt már nem lehet fokozni, akkor Necrobutcher két alakot szólít a színpadra. A harmadik etapra a sötétből Manheim (Kjetil Esten Haraldsson Manheim) alapító dobos és Messiah (Eirik Norheim) exénekes kerül elő, akik az egészen korai időszakban voltak a banda tagjai. Így adják elő a debütáló ’Deathcrush’ EP-t. A két veterán pedig szépen lehozta a dalokat, cseppet sem érződött, hogy már réges-régen abbahagyták az aktív zenélést. Bevallom erre aztán tényleg nem számítottam, viszont így kaptak igazán megismételhetetlen töltetet a dalok, amely igazi ünneppé varázsolta az estét.
Ez volt tehát a Mayhem elmúlt negyven éve két órába összefoglalva. A hangzás ugyan nem volt tökéletes, de szerencsére csak annyira volt rossz, amennyit ez az amúgy is zajos műfaj még elbír, így teljesen élvezhető volt a műsor. A vetítés nagyon sokat hozzátett az este hangulatához, óriási szerepe volt a megfelelő atmoszféra megteremtésében, amely hömpölygő sűrű ködként lepte el a termet. Az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy ilyen élményben lesz részem és örülök, hogy részese lehettem ennek a démoni haláltusának.
Malum / Bad Blood / MILAB / Psywar / Illuminate Eliminate / Chimera / My Death / Crystalized Pain In Deconstruction / View From Nihil / Ancient Skin / Symbols Of Bloodswords // Freezing Moon / Life Eternal / Buried By Time And Dust / De Mysteriis Dom Sathanas / Funeral Fog // Deathcrush / Necrolust / Chainsaw Gutsfuck / Pure Fucking Armageddon
Szöveg: Losi
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a H-Musicnak!
