rattlead.hu
A fesztivál zárónapján a belga After All annyira korán kezdett, ráadásul oly’ sok remek zenekar torlódott egybe, hogy kénytelen voltam elengedni a fellépésüket. Az ETERNAL CHAMPION-ra tervezetten megérkeztem a Helldorado színpadhoz, ahol viszonylag nagy létszámú közönség gyűlt össze, köztük sokan, jól kivehetően a banda lelkes hívei. Jason Tarpey énekes lánccsuklyában tolta le az első dalt. Epikus heavy/power metaljuk a Manowar nyomdokain született, de a görög Battleroar-t is kedvelhetik az amcsik.
A dalnok Blind Guardian pólóban, az új, filippínó kinézetű basszer, aki az idén májusban elhunyt Brad Raub helyére érkezett, Slayerben, míg az egyik szólógitáros Fates Warningban nyomult. A két hathúros bárdista hosszú, sötét fürtjeit rázva gyakran headbang-elt. Sok, menetelős középtempós szerzemény hangzott el, Jason módjával egy-egy magas sikolyt is eleresztett, a nagyérdeműt pedig elsősorban a dalok között gyakori, kellően mély és férfias „uh” kiáltással igyekezett tűzben tartani.
Az előzetesen betervezett Thorium programütközés miatt kimaradt, ugyanis át kellett sietnem a Prison Stage-hez, hogy az ott fellépni készülő ARMORED SAINT koncertje alatt jó helyem legyen! 
A Páncélos Szent régi, nagy kedvenc, alig vártam, hogy végre élőben is láthassam! Még mielőtt felcsendült volna a programjukat indító End of the Attention Span, Coly is csatlakozott, így közösen lehettünk tanúi a zárónap egyik fénypontjának!
John Bush hófehér nadrágban, fekete garbóra húzott fehér, rövid ujjú pólóban, tükörsima halántékán jól kirajzolódó érrel igyekezett a lemezeken hallható minőséget nyújtani – sikerrel!
A következő, Chemical Euphoria pedig a címének második felében ecsetelt hatást váltotta ki a nézőtéren. A zseniális Last Train Home-ot és az überklasszikus March of the Saint-et lényegében végig egy emberként üvöltöttük az amerikai fenegyerekkel! A legutóbbi albumról eljátszották még az epikus/skótdudás, igencsak erős refrénnel megáldott Standing on the Shoulders of Giants című nótát, majd újfent tettem a berekedésem érdekében a Win Hands Down alatt.
A nyári forróságot megelégelve, Bush egyszer csak ledobta az felsőjét, majd kisvártatva leereszkedett hozzánk, egyszerű halandók közé. A Can U Deliver-t nagyrészt a közönség első sorában énekelte, illetve énekeltette. Közvetlensége körünkben eddig is jelentős népszerűségét, a zenekar irányában érzett szimpátiánkat még jobban elmélyítette. Miután a biztonságiak segítségével visszajutott a magasan emelt színpadra, a fergeteges hangulatot a Reign of Fire taktusaival járatták csúcsra! Ez volt az utolsó dobás a szettjükben, mert idejük sajnálatos módon lejárt.
Bánkódni nem maradt időnk, mert sietnünk kellett a cirkuszi sátorban felállított pódiumhoz, ahol az EXUMER kegyetlen gyilkolása vette kezdetét! Mem von Stein-ék nem packáztak, valósággal leszakították a fejünket! A török születésű (eredeti nevén Mehmet Zendut) énekes agresszív acsarkodása töretlenül megmaradt a buli legvégéig, amikor is még egy stage diving-ot is bevállalt a lelkes publikum kellős közepébe! Tar fején még jobban kidagadtak az erek, mint nem sokkal korábban látott amerikai kollégájánál, és olyan átéléssel tette oda magát, hogy Colyval elégedetten néztünk össze. Ez nem valami bárgyú hakni volt, hanem maga a húsdaráló. A fellelkesedett közönség pedig ennek megfelelően szanaszét crowd surfing-elte, stage diving-olta, circle pit-elte magát.
Számomra az olyan klasszikusok vitték a prímet, mint az örök kedvenc Fallen Saint és Journey to Oblivion, de a Catatonic, a Fire & Damnation és a bulit nyitó The Raging Tides, valamint az utolsóként felcsendülő, verhetetlen Possessed by Fire is odaütött rendesen! Az 57 esztendős, régi motoros Ray Mensh gitáros és fiatalabb kollégája, Marc Bräutigam tökéletes harmóniában reszelték végig a programot, a generációs különbségek fel sem tűntek. Az egyszer bizonyos, hogy nagy kár lett volna elmulasztani a germán illetőségű thrash brigád műsorát!
A HIRAX ugyanitt következett, jóféle muzsikájuk mellett a zenekar igazi különlegessége afro-amerikai énekesük, ami nem mondható túl szokványosnak ebben a műfajban! Katon W. de Pena 60 éves kora ellenére pedig rekedtségig süvöltötte a crossover/thrash dalokat. Míg Coly maradt, nekem pár nóta után távoznom kellett, mert koncertjükre a Prison Stage-en valamelyest rászervezték az EXODUS-t, amelyet egyszerűen muszáj volt látnom.
Időben meg is érkeztem az óriási érdeklődést kiváltó eseményre, és ha nem is az első sorban, de viszonylag elöl sikerült jó pozíciót elfoglalnom. A Bay Area királyai természetesen nem okoztak csalódást, mindjárt az egyik legnagyobb favorittal, a Bonded by Blood-dal robbantak be a deszkákra! Örömömre a legtöbb nótát az első albumukról tolták, szám szerint tizenegyből ötöt (a címadó mellett elhangzott a „közönség óóó-ztatós” And Then There Were None, aztán a Piranha, a Strike of the Beast, és volt még A Lession of Violence is). Zetro jó formában prezentálta az énektémákat, Tom Hunting valósággal szétcsépelte a dobszerkót, miközben Jack Gibson basszerral is több évtizedes összhangban dolgoztak össze. Döbbenetes, hogy az általam a kettes Heathen lemezen megismert Lee Altus (született 1966-ban a Szovjetunióban, egészen pontosan az ukrajnai Odesszában, Leonid néven) is már csaknem 20 esztendeje az Exodus-t erősíti Rick Hunolt helyén. Gary Holt pedig egyszerűen maga az Isten!
A újabb korszakot a Blood In, Blood Out, a viszonylag friss The Beatings Will Continue, a Prescribing Horror és a közepesen régi Blacklist, illetve a Deathamphetamine képviselte. Magától értetődően a The Toxic Waltz sem maradhatott ki, amely mindig „táncra perdíti” a nagyérdeműt!
CIRITH UNGOL. A nevük fogalom számomra, ha USA-beli, epikus heavy/power/doom-ról van szó, úgyhogy a helyem az első sor bal szélén biztosítottam is időben. Ennek előnye végül az lett, hogy Armand Anthony (nem mellesleg Night Demon) szólógitáros karnyújtásnyira állt tőlem, minden témáját tökéletesen hallottam, a nagypapásra öregedett Tim Baker jellegzetesen hajlított énektémáit viszont alig. Sebaj, a gitár hangzása, dallamvilága, valamennyi zseniális riffje mindenért kárpótolt! Robert Garven 68 évesen is bődületesen, totálisan átszellemülve nyomta a súlyos dobtémákat, az olyan hatalmas, tempósabb nóták, mint az I’m Alive és a Frost and Fire is csodásan hasítottak ütői alatt!
A főleg klasszikus dalokból álló szettjükből kiemelkedett még az Atom Smasher, a Black Machine, a Master of the Pit, a King of the Dead, a Blood & Iron, valamint az utolsóként játszott Join the Legion. A közelmúltban írt nóták közül kizárólag az amúgy kiváló Forever Black-et tűzték műsorukra. Boldog vagyok, hogy az 52 évvel ezelőtt alakult brigádot láthattam még élőben, mert már bejelentették, hogy ez év végén végleg visszavonulnak a koncertfellépésektől!
Miután „kidúmoltam” magam, a Prison Stage-től nem túl messze beálltam egy rövidebb sorba, amelynek másik végén a Heathen tagsága dedikált. Valamennyien kedvesek voltak, kiváltképp David White énekes. A begyűjtött szignók mellett fotózkodni is tudtam mindannyiukkal. Ezután ugyanazon pavilonnál egy másik, jóval hosszabb sor végére lépkedtem, mert David-ék távozása után nem sokkal az Exodus zenészei is megtisztelték az aláírásukra vágyókat. Náluk a nagy érdeklődés miatt már tilos volt a fényképezkedés, hogy ne tartson irreálisan sokáig az esemény. A szigorú intézkedést a biztonságiak be is tartatták mindenkivel. A helyzet azonban az, hogy rendkívüli módon szerettem volna egy közös képet Gary Holt gitárossal, így aztán nem mentem túlzottan messzire a pár kedves szó váltása mellett tőlük is beszerzett kézjegyekkel, hanem a közelben megvártam, amíg az összes rajongó végez, majd amikor a művészkijárón már minden tag elillant, és éppen Gary volt az utolsó távozó, tökösen odaléptem hozzá. Finoman megkocogtattam a vállát, ő visszafordult felém, és udvarias angolsággal hozzá intézett kérésemnek mosolyogva eleget téve, elkészíthettem vele a közös fotót, amely a színfalak mögötti néhány bennfentesen kívül aznap kizárólag nekem adatott meg!
A két zenekar dedikálása nagyjából egy órán át tartott, eközben a sorból, távolabbról ugyan, de kiválóan láttam/hallottam a KORPIKLAANI harmonikás vigasságát. Jonne nagy bohóc, jókedvűen vezényelte csapatát, szemmel láthatóan élvezve az őket övező nagy figyelmet. Egy-két tisztán angol nyelvű dal mellett – köztük egyik kedvencemmel, a Wooden Pints-szel – főként a finn repertoár dominált. Volt Kotomaa, Aita, Kalmisto, Levan Polkka, Leväluhta, Metsämies, és természetesen az elmaradhatatlan Vodka. Ja, és poénból beszúrták a Boney M. Gotta Go Home-ját is.
Fotós-szignós eufóriámat ízesített ásványvízzel leöblítve, amolyan pihenésképpen szintén a messzeségből szemléltem a GENE SIMMONS BAND hakniját. Szó se róla, voltak nagyszerű darabok, de Gene papa icipicit talán túlszerepelte magát. Mindenesetre a tréfás sallangok mellett többek között olyan örökérvényű slágerek is elhangzottak, mint az Ace of Spades feldolgozása Lemmy-éktől, a KISS-től a Deuce, a War Machine, az I Love It Loud, a Charisma, az általam igencsak kedvelt Parasite és a Cold Gin. Persze nem lett volna teljes a kép, ha nincs a szinte végtelenségig nyújtottnak tűnő, közönséget megénekeltető Rock and Roll All Nite.
Ezt követően eljött az idő, hogy újfent összefussak Colyval egy jó pizzára, majd annak elfogyasztása után közösen nézzük meg a HEATHEN hajnalba nyúló, várva várt koncertjét! David White-ék is ütős dalcsokorral érkeztek, a helyem ismét a legelső vonalban foglaltam el, míg Coly végig közvetlenül mögöttem állt. Szép gesztusként rögtön az elején színpadra kérték és köszöntötték a még itt tartózkodó barátjukat, Lee Altus-t, majd az intró után rendesen begyújtották a rakétákat!
Roppant energikus muzsikálásukból nem hiányozhattak az olyan alapvetések, mint 1987-ből a Breaking the Silence és a Goblin’s Blade, 1991-ből az Opiate of the Masses, a Mercy Is No Virtue, valamint a Hypnotized. 2010-ből csupán az Artillery keleties témáira hajazó, alaposan földbedöngölő Dying Season csendült fel még nyitásként, míg a legutóbbi, negyedik albumról a méregerős címadó, azaz az Empire of the Blind, a hasonlóan nagyszerű The Blight, valamint a menetelős Sun in My Hand.
A késői óra ellenére mindenki maximális fokozaton égett, a Lee Altus-t perfekt profizmussal helyettesítő Kyle Edissi fergeteges tekeréseket mutatott be, akárcsak a tőlem többnyire távolabb elhelyezkedő Kragen Lum. Jason Mirza basszusgitáros tökéletesen alapozott a közelmúltban távozott Jim DeMaria helyére turnézenészként beugró Ryan Idris dobossal. Mr. White pedig Mr. Bush-t eszembe juttatva, kopaszon, túl a hatvanon olyan átéléssel, kedéllyel hozta a kitűnő énektémákat, hogy az a harmincasoknak is becsületére válna!
A koncert végén még megtudtuk David-től, hogy hamarosan, remélhetőleg jövőre új albummal jelentkeznek, valamint Coly barátom és jómagam lőttünk még vele egy-egy közös képet, majd miután megköszöntük remekbe szabott show-jukat, elindultunk a városi szállásunkra. Így fejeződött be számunkra az idei Alcatraz Open Air, ismét rengeteg élménnyel gazdagítva mindannyiunkat!
John Quail
