Fémforgács
2011-ben alakult az érdekes nevű, finn 2 Wolves formáció stabil tagsággal, nagy lendülettel, aminek következtében már ebben az évben kiadták bemutatkozó lemezüket. Ezt még további három követte az évek során, most pedig az ötödik, Not Worth It című korongjuk kerül nálunk terítékre. Mindez sablonos bevezető, de kihagyhatatlan, mert én még az életben nem hallottam erről a csapatról és azért érdemes tudni, honnan indultak és hol tartunk jelenleg. Különösebb indíttatást múltjuk feltárására zenei téren nem éreztem, viszont a promós anyaguk elindítása után eléggé megfogtak maguknak. Mindig megfogadom, hogy nem csak olyan lemezről írok, ami azonnal magával ragad, de néha muszáj engedni a bűnös csábításnak és utat engedni. A 2 Wolves bizony ebbe a kategóriába tartozik, hiszen sokadik nekifutás ide vagy oda, a Not Worth It egyszerűsége, egyértelmű hatásai ellenére is egy nagyon fogós dalcsokor lett.
Egyszerűség tekintetében arra kell gondolni, hogy vastagon gótikus ízekkel borított death/doom metaljuk szépen magába sűríti a 90-es évek legfontosabb bandáit, de még az undergroundot is, hiszen az egész projektnek van egy olyan érzete, mintha egy soha el nem ismert, eddig elrejtett kincset találtunk volna ebből a korszakból. Könnyedén, már-már középtempóval cammogó, ájtatos billentyűfutamokkal megtámogatott, büszkén és vastagon megszólaló riffek záporoznak ránk minden egyes tételben, erősen kihangsúlyozva az epikusság helyett a drámaiságot, a szépség harmatos rózsatövébe oltott magányosságot és fájdalmat. Szembe jönnek velünk az olyan nevek hallgatás közben, mint a Katatonia, Paradise Lost, esetleg My Dying Bride, ráadásul ezeknek a csapatoknak is a melodikusabb anyagai. A finnek legnagyobb erőssége mégsem a másolási készség, hanem a dalszerzői véna megcsillantása, mivel a közel 50 perces anyag hemzseg a fogós daloktól. Ugyan nem lehetünk mindig olyan lelki állapotban, hogy feltétlenül nekik szenteljünk egy órát, de darabokban már számtalanszor végigpörgettem ezt a lemezt. A tételek doom körökben kellemesnek mondható 6 perces adagokban érkeznek, különböző sebességgel, felépítéssel, finom közjátékokkal, a gótikus misztériumok és a legsötétebb kazamaták között ugrándozva hangulat szempontjából. Kiváló példa erre a felfogásra már maga a nyitó tétel is, a No Longer.
Nagyjából ugyanúgy zajlanak a dolgok a valamivel agresszívebb Failed Attempts esetében is, ahol a durvulást nem a blast beatek, hanem a jóval kevesebb tiszta ének jelenti, valamint a bólogatásra ingerlő, kézzel foghatóbb pendítések. Gyorsan kedvenc lett a Man Of Thousand Faces című szerzeményből, ami már-már egy melodeath lemezen is elférne kvázi „balladaként”, annyira többet inspirálódik a klasszikus heavy metalból, mint a doomból, miközben a refrénjében akad egy kis Type O Negative hangulat is. Együtt énekelhetősége miatt mág slágerességgel is megvádolhatnánk, ha játszanának ilyen dalokat a médiában. A valóban balladai ízzel operáló Garden Of Ashes azért rendesen visszarántott a talajra, mert hagyományosabb értelemben vett death/doom metalja nem tartogat többet a paneleknél. Alaposan meg is lepett, amikor a Where Birds Can Sing No More az elődjét lezáró csendbe csúnyán belerobbant némi tremolo és blast beat fergeteggel. Persze mindez nem tartott ki a dal végéig, gyorsan behúzzuk a kéziféket, viszont az érdeklődésemet visszaállította pillanatok alatt. A megfeketedett részeket is előszeretettel használó szerzemény után a Sky That Hides The Stars sem tér vissza a lassú vonagláshoz, inkább a menetelős melodeath vonalat viszi tovább sikerrel. A Wheel Of Fortune szintén javít a csapat renoméján, mert bebizonyítják, hogy alacson pulzusszám mellett is tudnak érdekesek lenni. A 8 perces monstrum után érkezik az instrumentális The One That’s Gone a maga 3 percével, de minek…
Végiggondolva a dolgokat, semmi újat, kiemelkedőt nem tudok összekötni a 2 Wolves lemezével, mégis azt mondom, hallgassátok meg, mert egy gondos munka eredménye olyanoktól, akik a mai napig önzetlenül kedvelik az említett stílusokat és zenekarokat azok hírnevétől, státuszától függetlenül.
