Dionysos Rising
Kiadó:
Sony Music
Honlapok:
www.davidgilmour.com
facebook.com/davidgilmour
Nem állítom, hogy tűkön ülve vártam ezt a megjelenést, különösen attól kezdve, hogy meghallottam az előzetesen, promóciós szándékkal nyilvánosságra hozott dalokat (ezeket régen úgy hívták: singles), elsősorban a Romany Gilmour (David lánya) által fölénekelt "Between Two Points"-ot. A 2000-es években megjelent Gilmour szólólemezek egytől egyig szomorkás, belassult, meditatív alkotások, de az "On An Island" (2008) még volt annyira érdekes, hogy ne taszítson perceken belül a narkolepsziába. A "Rattle And Lock" azonban már alig-alig tudta lekötni a figyelmemet (2015), így - különösen a beharangozók után - jóformán rezignáltan vettem tudomásul, hogy közel 10 év után Gilmour újabb anyaggal jelentkezik.
Azért annyira nem tompult sokat egykori rajongásom, hogy sokáig elodázzam a "Luck And Strange" kiértékelését. Először a kocsiban, vezetés közben pörgettem végig az albumot, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezt tilos az autóban hallgatni, mert garantált a bealvás a volán mögött. Nincs okom mellébeszélni: amit itt hall az ember, ez egy ősz angol öregúr álmos és álmosító andalgása - Gilmour végképp leszabályozta a tempót és átkapcsolt "nyuggerkomót" módba. Az még ennél is komolyabb probléma, hogy a lemezt a szólók sem mentik meg, nemcsak azért, mert normális ember egész dalokban és nem kizárólag szólókban gondolkodik, hanem mert maguk a gitárszólók is mintha egy nagy maréknyi Seduxen hatása alatt születtek volna. Ritka az a pillanat, amikor elszabadul a varázs, a mágia, amivel Gilmour a gitárosok több generációjának tiszteletét, sőt csodálatát kivívta.
Kb. annyira élénk a zenei élmény, mint a vizuális, azaz épp olyan színtelen a lemezen hallható muzsika, mint a hanghordozó borítója. Mindazonáltal nem lehet Gilmourra haragudni, benne már évtizedek óta ez és ennyi van. Még azt sem mondom, hogy amennyiben a megfelelő hangulatban talál el, nem esik jól egyik-másik jobban sikerült szerzeményt meghallgatni. Ez alól persze kivételt képeznek az olyan kirívóan unalmas tételek, mint pl. a "Sings", ráadásul a dallamok is sokszor sablonosak, korábbról ismerősek, s mint ilyenek, menthetetlenül összemosódnak az ember emlékezetében.
A lemezt záró 14 perces instrumentális tétel nem más, mint a címadó szám alapjául szolgáló stúdió lekvár (jam) még szegény Richard Wrighttal, 2007-ből. Egy ilyen monoton, elnyújtott blues improvizáció talán érdekes lehet valamiféle bónusz CD-n, de itt és így indokolatlannak, fölösleges időhúzásnak tartom, mint a Pink Floyd emlékéhez szerintem méltatlan "The Endless River" (2014) kb. 90 százalékát. Megmosolyogtató Gilmour azon nyilatkozata, hogy ez a valaha megjelent legjobb szólóalbuma. El tudom képzelni (és tiszteletben is tartom), hogy lesznek olyanok, akiknek bejön a lemez, de én max. akkor veszem majd elő, ha krónikus alvászavar, súlyos álmatlanság gyötör.
Tartuffe
