rattlead.hu
Idén szerkesztőségünk három tagja kerekedett fel, hogy az általunk első ízben tavaly felfedezett, ám sokéves múltra visszatekintő belgiumi rendezvényt megnézze. Maga a fesztivál a Kortrijk nevű városka mellett hivatott kielégíteni mindennemű fémzenei stílusban a világ négy égtájáról idesereglett közönséget.
Modern szállásunk a helység afrikai-arab negyedében leledzett, amely számunkra egyfajta egzotikumot hordozott magában.
Dél körüli érkezésünk után nem sokat pihentünk, mert egy kis lazacos-parmezános tészta elfogyasztását követően az ORDEN OGAN kora délutáni műsorát szerettük volna megcsípni, ami sikerült is. Brainstorm/Serious Black jellegű power metaljuk kellemes benyomást tett rám élőben is, mivel eleddig csak stúdiófelvételeken hallottam a muzsikájukat.
Ogan-ék után a BEAST IN BLACK számomra kicsit túltolta a heavy-disco slágereit, bár helyenként egész jó Battle Beast sablonokkal hozakodtak elő. Főleg Molnár Máté (ex-Wisdom) basszer miatt néztem meg őket, mert azért mégiscsak nemzettestvérek volnánk, ugyebár. Nem is találtam kivetnivalót a játékában, színpadi jelenlétében. Yannis Papadopoulos énekes remekül hozta a magasakat, itt-ott női kollégáit megszégyenítő módon. Különleges figura, az egyszer biztos!
De térjünk át a legnagyobb múltú pénteki fellépőre! A SAXON – bár nem mindenkit hoz izgalomba – professzionális műsort adott, a színpad mögötti háttérkivetítőn futó képsorok pedig az átütő látványról gondoskodtak. Az idei album címadójával, az energikus Hell, Fire and Damnation-nel nyitották a bulit, de később előkerült róla még a Madame Guillotine és az 1066 is. Ezeken felül az új érából a Sacrifice hangzott el, a többi sláger mind-mind 1980 és 1984 között született klasszikus volt. Hiába, az olyan nótákkal, mint az őrületes Motorcycle Man, a speed-esen prezentált Heavy Metal Thunder, vagy a lehengerlő Power and the Glory, egyszerűen lehetetlen hibázni. Minden zenész csúcsformában tolta, Biff Byford korát meghazudtoló módon vezényelte az előadást, tökéletesen maga mellé állítva a sokezres közönséget! Még az olyan egyszerűbb, málházós, ugyanakkor örökérvényű dalok is „felrobbantották” az Alcatraz nagyszínpadát, mint a Denim and Leather és a Wheels of Steel.
Sajnos, mire az utolsó előttiként műsorra tűzött Crusader intrója felcsendült, már távolodtunk az angolszászoktól, ezáltal természetesen lemaradva a záró Princess of the Night-ról is, Colyval ugyanis elindultunk a Swamp színpadhoz, mert ott perceken belül a gótikus death atyja, a PARADISE LOST tette tiszteletét.
Kíváncsian vártam, hogy hasonlóan enervált lesz-e Nick Holmes-ék fellépése, mint tavaly ősszel a Barbában. Most jóval előrébb, középen álltam, és rá kellett jönnöm, hogy a budapesti előadás félhomályba burkolózó, ködös látványképe a zenekar koncepciójának része, amely közelebbről egész jól átjön! A hangzás a második nótára szintén összeállt, így az is élvezhetőbb volt számomra az elmúlt évinél. Depressziót árasztó dalaikhoz kell némi ráhangolódás, de ilyen szettel szinte bárkit le lehet venni a lábáról.
Mire az Enchantment lefutott, minden klappolt, a Say Just Words pedig már teljes mértékben fellelkesítette a nagyérdeműt. Hatalmas alapvetések követték egymást: Pity the Sadness, One Second, Hallowed Land, As I Die, majd a közelmúltból elhangzott a Faith Divides Us – Death Unites Us.
A koncert szó szerinti fénypontja volt, amikor a teljes sötétségbe borult deszkákon csupán a bal oldalon egyedül álló Greg Mackintosh-t erős, sárgásfehér fényű reflektor helyezte isteni fényárba, miközben ízesen egyedi stílusában, kíséret nélkül játszott egy hatalmas gitárszólót! A bibliai látomásként is értelmezhető képi világot csak erősítette, hogy a zenekarvezető – a 2023-as, viking haj- és szakállviseletével ellentétben – Pál apostol reinkarnációjaként volt jelen a színpadon. Hosszú, sima, őszes haja, szintén hosszú, az alján egyenesen vágott fehér szakálla egy ősi keresztény szent képzetét keltette.
Visszatérve a zenekarhoz, két kopasz, ám arcszőrzetben annál inkább bővelkedő barátunk, Steve Edmondson basszusgitáros és Aaron Aedy ritmusgitáros nagy kedvvel, átéléssel játszottak, a No Hope in Sight-ot, a The Last Time-ot és az Embers Fire-t nem is lehet másképp, nem igaz? 
A Bronski Beat Smalltown Boy feldolgozását szintén jól formálta saját képére az együttes, egyáltalán nem éreztem, hogy kilógna a sorból. Befejezésként a Ghosts csendült fel, amely után számunkra véget ért a fesztivál első napja, mert ugyan volt még Amon Amarth, meg Cradle of Filth, de hajnali egy óra körül úgy gondoltuk Colyval, hogy jobb lesz visszatérni a szállásunkra, ahová főként gyalogszerrel, 01:40 felé érkeztünk meg. Kicsit még átbeszéltük az élményeket, majd a „megtisztulásunkat” követően eltettük magunkat a fesztivál második napjára.
John Quail
A pénteki nap első fellépője – számomra – a német ORDEN OGAN volt, akik idén egy remek albummal (The Order of Fear) rukkoltak elő. Annyira remekkel, hogy véleményem szerint ez az életmű eddigi legjobb darabja, ezen hallhatók a csapat legfogósabb dalai. Így aztán nekem fesztiválos szettjük azon részei tetszettek a leginkább, ahol ezek kerültek műsorra (Conquest, Moon Fire, The Order of Fear). Seeb Levermann tekintélyt parancsoló termetével és sci-fi/fantasy kosztümjével vonzotta a tekinteteket, a gitárosok outfitje viszont eléggé egy kaptafára készült. A színpadi látványt szórványos piroshow és két maszkos szereplő, a zenekar kabalafigurája és egy madárálarcos nő tette teljessé.
A BEAST IN BLACK-et a maga diszkós megszólalásával és színpadi pózaival időnként magam is egy kissé cikinek gondolom, ám a dalaik ütnek, a koncertjeiken ultralelkes a közönség, és a gitárosoktól látott pozőrködés mellett arról se feledkezzünk meg, hogy Anton Kabanen, Kasperi Heikkinen és persze a „mi Molnár Máténk” is remek muzsikus. Így aztán, miután kollégáim rövid úton elhagyták a helyszínt, engem ismételten magába szippantott a BiB-bulik hangulata: a napsütésben mosolygós metal hangjaira tombolt a nép, közvetlenül mellettem pörgött a „fergeteges” Beast in Black moshpit, egymás után adogattuk előre a fesztivál házirendje szerint tilosban úszó crowdsurf-ösöket… peace–love–happiness volt. Természetesen ez alkalommal is slágerparádét hallhattunk (Blade Runner, Sweet True Lies, Beast in Black, Blind and Frozen), a One Night in Tokyo-nál pedig valóságos népünnepéllyé, fiesztává változott az amúgy sem visszafogott hangulatú buli. A nap Beast in Black dala: Blind and Frozen.
A SAXON-koncert beszámolóját teljes egészében átengedtem John Quail kollégának, én csupán három emóciómat osztom meg veletek. Életem második külföldi zenekaros koncertélménye a Saxon 1986. áprilisi, pesti fellépése volt. Azt követően most, csaknem 40 évvel később találkoztam újra a csapattal élőben. Abból a felállásból ma már csak a frontember Biff és a dobos Nigel Glockler tagja a bandának, arról azonban valahogy elfeledkeztem, hogy a Saxonban újonc, egyébként veterán gitárost, Brian Tatlert is látni fogom. Két okból is örültem neki. Egyrészt mert két évvel ezelőtt, Barcelonában elmaradt a Diamond Head koncertje, és az akkor meghiúsult találkozót sikerült ezzel realizálni. Másrészt mert zseniálisan, hangszerét vastagon megszólaltatva tolta a klasszikus riffeket. Mivel a Saxon és a Paradise Lost koncertje összeért, sajnáltam, hogy egyik kedvenc nótámat, a Crusadert már csak a nagyszínpadtól távozóban hallgathattam, annak érdekében, hogy időben ott lehessünk Nick Holmes-ék szeánszán.
Amikor a ’90-es évek közepén megismertem őket, a PARADISE LOST még igazi „hajbanda” volt, Krisztus-arcok férfiasan hosszú frizurákkal. Mára a kopaszok zenekarává váltak, egyedül a gitáros Greg Mackintosh visel az arcszőrzetével harmonizáló, csaknem vállig érő, ősz hajat. A csapat sohasem vibrálóan dinamikus színpadi produkciójáról, a deszkákat felszántó rohangálásról volt híres, ez alkalommal is megelégedtek a szerény előre-hátra mozgásokkal. Sikerült viszont egy igen szimpatikus szettet összeállítaniuk: nem hiszem, hogy egy Enchantment, Say Just Words, Pity the Sadness, One Second, Hallowed Land, As I Die kezdésre bárki is panaszkodna… Annak idején az Icon–Draconian Times–One Second albumok tettek a csapat nagy rajongójává, az azt követő lemezek azonban valamiért nem váltak a kedvenceimmé. Ezért aztán a Faith Divides Us – Death Unites Us, No Hope in Sight kettősénél egy kissé alábbhagyott bennem az eufória, de a The Last Time–Smalltown Boy–Embers Fire blokk-kal ismét sikerült maguk mellé állítaniuk. Az Obsidian albumos Ghosts zárta a programot, aminél szerintem emblematikusabb nótát is lehetett volna találni erre a célra. Mindegy, számomra összességében így is a Paradise Lost adta a pénteki program második leghatásosabb koncertjét. A nap Paradise Lost dala: Say Just Words.
Coly
(folyt. köv.)
