rattlead.hu
Felemelő súlyosság
P.O.D. is azok közé az ős nu metal együttesek közé tartozik, akik már pontosan 30 éve aktívan látnak el minket jobbnál jobb lemezekkel és igaz, némelyik (főleg mikor a nu metalt halottnak nyilvánították a boomerek és a metál elitisták) a feledés homályába merült, a zenekar ettől függetlenül rendületlen maradt és most sem bizonyul másképp, hiszen a 2018-as Circles után már Május 3-án jelent meg és igaz, magam is enyhén megcsúszva írok róla, de higgyétek el, érdemes beszélnem erről a lemezről, ahogy Szénégető Richárd barátom is említette nekem: ez jó súlyos és fogós lemez lett Danikám! És pont ilyenkor ne adjak Ricsi szavára…? Naná hogy megkésve ugyan, de végighallgattam és meglepően konstatáltam azt, hogy Sonny Sandoval-ék bizony tudnak még meglepetéseket tartogatni még nekem is.
A Veritas-t véleményem szerint egy laza mozdulattal odatenném a Satelite, a P.O.D. és a Terstify lemezek mellé, mivel annyira bitangerős mód súlyosan fogós, mint az előbb említett lemezek. És egyben egy olyan érdekes tulajdonsággal is rendelkezik, amit még magam is elég ritkán használok metál lemezeknél, mégpedig, hogy határozottan felemelő és pozitív a rajta lévő zene számomra! De tényleg! Az én fülem ezt vette ki ebből a lemezből. Ha a felemelő jelzőt használom akkor nem feltétlenül olyasmire kell gondolni, mint egy power vagy szimfonikus metál lemeznél, hogy tipikusan felemelő és dagad tőle az ember mellizma, hanem sokkal inkább földhöz ragadtabb értelemben kell értelmezni. Ha egy összehasonlítást kéne hoznom vele akkor úgy kéne elképzelni a dolgot, hogy felkelsz, kinyújtózol, megiszod az első kávédat és pozitív üzemmódba kapcsolva készen állsz a napra és képes vagy bármilyen nehézséget megoldani, akadályt leküzdeni és kizárod a tudatodból a negatív gondolatokat és csakis a mai napra koncentrálsz.
Ahogy egy régi mondás tartja:
A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány!
Na de akkor térjünk is rá a lemezre, mert mindenki ezért van itt!
A lemez maga 35 perc és 11 dalt tartalmaz, és már most érdemes leszögeznem hogy bővelkedik mindenben amitől a P.O.D. olyan amilyen: húzós riffek, fogékony refrének, punk, hardcore és néhol reggie hatások és persze a megállíthatatlan groove-ok.
Ahogy nekikezd a lemez a Drop nevű tétellel egyből megmutatja a csapat izmos keménységét és ezt ráadásul a Lamb of God énekes Randy Blythe is megfejeli, bár személy szerint egy picivel több részt is kaphatott volna Randy, de ettől függetlenül remek kezdéssel indít a zenekar a lemezen.
Utána következik az I Got That, ami az erőteljes groove-os riffelés és hangzás mellé egy kis Stoner-es feelinget is felmutat, csipetnyi raeggie-vel. A lemez hangzásán már most érezhető hogy jó karcos és egyben letisztult. Sonny papa bizony a rap/ének és üvöltés összes kombóját beveti mindenhol.
A következő tétel, ami kellemesen meglepett és ez hordozta leginkább szövegileg a pozitivitást, az a Afraid To Die, mert bármennyire is becsapós a dalcím, aki a dalszöveget egy kicsit alaposan is kiveszi, az bizony megérzi benne a pozitív üzenetet. Ennek tetejébe itt is egy vendégénekessel munkálkodik a banda, méghozzá Tatiana Shmayluk-al a Jinjer énekesnőjével, aki igazán egzotikus módon szólal meg a lemezen és ettől még jobban elbűvöl ez a nóta. Szabályos nu metal himnusz!
Utána következik a Dead Right, ami rendületlenül hozza a karcos groove riffelést és igaz itt-ott picit belassul a nóta, hogy adjon némi időt a hallgatónak, hogy felfogja miről van szó, de ettől érezhető rajta az a felemelő érzés, amit később a refrén ránk zúdít, így még jobban szerethetővé teszi ezt a dalt.
A másik igazán slágerorientált dal és autentikus P.O.D., az a Breaking, mert ezt a formulát már sok előző daluknál tapasztaltuk, de ahogy mondani szokták: Ami nem romlott el, azt minek megjavítani?! Határozottan jó a zene összetétele és a refrén itt is jól dominál, akárcsak a gitárharmónia benne. Főleg a kiállós rész okozott nekem egy kis mélyebb pozitív hatást, ahogy a dal végéhez értem és meg kell mondanom, ez a dal is nagyon a szívemhez nőtt.
A lay Me Down egy picivel balladisztikusabban és akusztikusan indul, de ez bizony jól becsapja az embert, habár a balladisztikusabb része jól megmarad. Ezt leszámítva karcol rendesen és újfent a refrén viszi a prímet, ami bizony a zenekarnál fontos tényező és Sonny remekül tud ráénekelni, ami igazán léleksimogató mód hat az emberre.
Az I Won’t Bow Down ismét visszahozza a súlyosságot a lemez közepére, ami bizony remek taktika egy lemezen, hogy az ember el ne veszítse érdeklődését a sok dallamosság közt. Ettől függetlenül itt is egy elég erőteljes éneklős refrén van benne, de ezt remekül egyenlíti ki az igazán ritmikus groove orientált főriff.
Ez után jön egy kis punkos nóta a bandától, ami részben a nagyon régi korszakukat hivatott visszatükrözni és itt se maradunk vendégénekes nélkül, mivel ezen a tételen Cove Reber a Dead American énekes énekel benne néhány sort és ezáltal a dal sokkal teltebb és egységes lesz.
A lemez végéhez közeledve a Lies We Tell Ourselves kicsit visszavesz a lendületből és picivel California-i punknak egy dallamosabb verzióját mutatják be. Ha létezik a lemezen egy dal, ami a lehető legkevésbé tetszik és inkább egy Blink 182 lemezen hallanám, akkor bizony ezt a nótát választanám, mert kilóg a sorból. Objektíven nézve viszont, ahogy fentebb említettem: ezen a lemezen bizony van minden is.
A We Are One-al viszont ismét visszatérünk a Hip-Hop és groove orientáltabb nu metal zenei stílushoz és ismét egy kimagaslóan pozitív dal döngeti meg a szívemet, ahogy egyre jobban belemélyülök a dal és a szöveg részleteibe. A rap és a tiszta ének remek kombinációja van benne reprezentálva és nem érezhető benne semmilyen üresjárat, mert bizony a srácok kiaknázták a lehetőségeiket a dalban.
Utolsó dalnak érkezik a Feeling Strange, ami utolsó rúgásként visszavesz a lendületből ugyan, de ez se tévessze meg az embert. Záró tételnek berakni egy slágerbomba dalt, az bizony merész húzás, de nem első eset az én emlékezetemben. Némi reaggie feelinget is érzékelni benne igaz csak haloványan, mert itt is a lágy elemek dominálnak a dalban illetve az izomerős refrén, és a lágy dallamos ének Sonny-tól, amiért nem igazán tudok haragudni, sőt! Inkább örülök.
Bátran mondhatom, hogy habár egy dalt érzékeltem benne igazán gyengének, nem lehet panaszom a srácokra, mert nagyon slágeres, pozitív a Veritas, tele fogós riffeléssel, jobbnál jobb zenei megoldásokkal és zéró üresjárattal. Ha bármilyen olyan napja van az embernek, hogy picit lankad a lelkesedése, vagy egyáltalán nem pozitív, kezdje el hallgatni a Veritas-t és máris jobb kedve lesz!
