rattlead.hu
Orange Goblin: Science, Not Fiction (2024)
Gyakorlatilag a kezdetek óta követem az Orange Goblin munkásságát. A csapat már első albumaival maga mellé állított, s ha a kétezres években némileg hűvösebb is volt a viszonyunk, „kötelességtudóan” valamennyi nagylemezüket begyűjtöttem. Legutóbbi anyaguk, a 2018-as The Wolf Bites Back megjelenését követően ismét fellángolt irántuk a lelkesedésem, és azóta kétszer élőben is sikerült elcsípnem őket.
A dalok egy része ezúttal egy lazább sci-fi tematika köré csoportosul, és a borító is ezt a koncepciót erősíti. Tetszik, hogy az alapvetően stoner metal banda nem csak súlyosan, de vehemensen, lendületesen tálalja ezt a fajta muzsikát. Erre a legjobb példa az idei album nyitó nótája, a The Fire at the Centre of the Earth Is Mine, és egyik legjobb szerzeménye, a (Not) Rocket Science, amelyek sokkal közelebb állnak a rock and rollhoz, mint a zsánerről egyes emberek fejében sztereotípiaként élő zsibbadt vánszorgáshoz. Ez utóbbi a kedvenc dalom a lemezről, nemcsak a lendülete és dallamossága, hanem a hangsúlyos basszusszólam és a gitáros díszítés, témázgatás miatt is.
Az Ascend the Negative-ban, illetve a False Hope Diet-ben is a rafinált gitártémára kapom fel a fejem. A Cemetary Rats elején hallható az anyag egyik legkülönösebb kezdése: a zongorás, horror-filmzeneszerű felvezetés után a basszusgitár dörmögéséből és harangozásból nő ki a cines, síri hangulatú gitáros átvezető rész, majd jön a szokásos, kapkodósan gyors téma. Ezt követően az anyag számomra kissé az egyhangúság sötétjébe burkolózik, s csupán az utolsóként elhangzó End of Transmission-nel villan fel a fény az alagút végén.
Tetszik, különösen az anyag első fele, de ha a Powerwolfra és az Orden Ogan-re négy és fél pontot adtam, ez a produkció nálam ezúttal négy pontot érdemel.
Verni: Dreadful Company (2024)
Az Overkill meghatározó figurája, basszusgitárosa rendre szólóprojektjeiben éli ki más stílusok iránti vonzalmát és énekesi-gitárosi ambícióit. Ez történik a The Bronx Casket Co.-ben, a D.D. Verni & the Cadillac Band-ben és a szimplán saját magáról elnevezett formációjában, a Verniben is. Utóbbi „csapat” első ízben 2018-ban, a Barricade albummal adott életjelet magáról, most pedig itt a folytatás, a Dreadful Company, amelynek összes dalát Verni írta, plusz énekel (hősünknek remek hangja van), gitározik és basszusgitározik is a lemezen. A dobtémákat ex-Overkill-es zenésztársa, Jason Bittner játszotta fel, aki jelenleg a Shadows Fallban és a Category 7-ben tüsténtkedik. Gitáron olyan híres és kevésbé híres kollégák, barátok vendégszerepelnek az albumon, mint Charlie Benante (Anthrax, Pantera), Michael Romeo (Symphony X), Andre „Virus” Karkos (Dope, Lords of Acid) és Charlie Calv (Angel).
Akárcsak a Barricade-en, Verni ezen a lemezen is tág teret enged punkos hatásainak. Szilaj rock and rollt hallunk, óóó-zós, úúú-zós vokálokkal, amely valahol a Misfits és a Volbeat muzsikájával mutat rokonságot, azaz nem a düh és az agresszió szól belőle; vidám, napfényes muzsika ez, amely nagyon passzol új lakóhelyem, az arizonai Phoenix bőrpörkölő klímájához, kaktuszaihoz és pálmafáihoz. Verni és alkalmi zenésztársai a boldog élet háttérzenéjét játsszák feszesen, ám (úgy képzelem) mindvégig mosolyogva.
A Dreadful Company dalai kívülről súrolják a heavy metal határait, ezzel együtt az olyan dalok, mint a Cemetery Safari, a The Whore with the See Thru Shoes, az ’50-es, ’60-as évek hangulatát, stílusát megidéző Tears on My Heart, a Victoria, vagy a Thanks for the Memories jó alapot adnak az önfeledt kikapcsolódáshoz vagy egy hosszú autóúthoz. Utóbbi nóta az abszolút kedvencem, ma is egész nap ez ment a fejemben, különösen zseniális a végén a Steam (Dave Clark Five, Bananarama) Na Na Hey Hey Kiss Him Goodbye című slágere kissé módosított változatának beéneklése.
Úgy emlékszem, a Barricade is tetszett, ezt az anyagot azonban – friss élményként – egyértelműen a hat évvel ezelőtt megjelent debüt elé sorolom.
