rattlead.hu
A Lander nővérek visszatértek!
Sokan, ha Kanadára gondolnak metál zenét illetően, egy rakás együttest fel tudnának sorolni. Ott van a Voivod, Annihilator, Kataklysm, Gorguts, Anvil, Razor, Rush, Angelmaker, Despised Icon… hogy néhány nevet említsek. Viszont nekem még tinédzserként, ha Kanadáról volt szó, akkor nekem elsőre a csak csajokból álló Kittie együttes jutott eszembe. Bezony! Ifjúkori kedvenceim közt tudhattam a Lander nővérek tevékenységeit, akik anno elég népszerűek volt, hála az MTV-nek és annak, hogy a Slipknottal voltak turnén. Ja és persze azért is, mert nők (mert erre minden férfimetálos és tinédzser srác beindul). Igaz, hogy a 2000-es Spit lemezük és az utána következő 2001-es Oracle lemez eléggé nu metálos volt és kb akkor volt a csúcson a műfaj, a csajok elég gyorsan irányt váltottak az évek során. Hol metalcore jellegűbbek voltak a dalaik, hol inkább egy groove/thrash kombinációjú együttes. Az utolsó lemez amit hallottam tőlük, az I’ve Failed You és amilyen igényes és jól producerelt volt az a lemez, olyan felejthető is.
Ahogy utána néztem, mikor jelent meg, akkor kapcsolok: 2011-ben… 13 éve! Jó, időközben kiadtak egy Origins/Live válogatást 2018-ban, de addig nem is lehetett hallani semmit se a csajokról. Gyakorlatilag szüneteltették magukat egészen 2022 októberéig, amikor elkezdődött a nu metál reneszánsz és ők is kapva kaptak az alkalmon, hogy belevágjanak a haknikoncertezésbe. Aztán 2023-ban új dallal is jelentkeztek a Sick New World fesztiválon (ami nu metal fesztivál Las Vegasban bizony!!!) Vultures néven és utána jelentették be, hogy 13 év után új stúdióanyagon dolgoznak és a Fire címet viseli.
Ettől egy picit be is lelkesültem, meg nem is. Miért? Mert felmerült bennem a kérdés, hogy visszatérnek a nu metal gyökerekhez, ismét metalcore vagy groove-thrash-t kapunk a képünkbe, vagy valami totális újat. A lemez Június 21-én látta meg a napvilágot és nem voltam benne teljesen biztos, hogy érdemes-e végighallgatnom, mert a borító láttán elbizonytalanodtam. Kb úgy néz ki, mint egy szimpla Heavy Metal lemezborító és direkt nem hallgattam belőle még egy single-t se, hogy ha csalódás ér, akkor érjen úgy, mintha páros lábbal rúgtak volna belém! A felállás, ahogy néztem, legalább valamilyen szinten klasszikusnak mondható, hiszen a Lander nővérek mellet (Morgan – gitár és ének, Mercedes – dobok) Tara McLeod a szólógitáros, aki 2005 óta a banda tagja, basszusgitárnál pedig Ivana „Ivy” Jenkins van, aki ugyan párszor ki/be lépdesett a bandából, de ő az újjáalakulás óta stabil tag lett. A Fire-re keresztelt lemez Június 21-én jelent meg a Sumerian Records gondozásában és 35 perces játékidejével 10 dalt tartalmaz.
A kezdésnek induló címadó dal pár problémát már egyből elhessegetett a fejemből: Ez nem lesz Heavy Metal lemez és maga az erőteljes hangzás és Morgan erőteljes scream-jei már bizakodással töltött el azzal kapcsolatban, hogy ez egy jó súlyos lemez lesz. Habár kezdésnek ez a középtempózás ad némi aggodalmat, mert emlékszem, a csajok tudnak ennél tempósabban is zúzni, de lehet, ez már a korra írható, hiába csajok, meg jól néznek ki a promóképeken. Mindenesetre hangzást illetően jó zúzós a tétel és Tara Hard Rock-os szóló bíztatólag hat rám és Morgan-en érződik, hogy tiszta énekéből se veszített igazán sokat, továbbra is szirén módjára tud énekelni.
A következő dal, az I Still Wear Crown továbbra is egy középtempós groove-thrash vonalon mozog és igaz, elég fogós a dal és remekül van felépítve, de ennél azért picivel többet várnék el tőlük. Annyit mindenesetre megnyugtatólag hat, hogy a gitárhangzás a jó zúzdás hangzások közé tartozik és nem feltétlenül a sok Modern plugin-es megoldások közé keverhető, bár 2024-ben már alig észrevehetőek ezek a különbségek még egy profi hangmérnök számára is. Mercedes dobstílusa jellegzetesen harapós és habár ez a tempó nem éppen megszokott tőle, éppen olyan hatékony mint egy gyors Slayer tempójú nóta.
És akkor jön a Falter, és harmadjára is jön a groove-thrash orgia, itt viszont Morgan inkább tiszta énekre fókuszál, ami a változatosság kedvéért jobb és jobban is megnyitja a dal lehetőségeit. A dal Refrénje itt viszont már picivel erősebben hajaz egy metalcore együttes refrénjére, ami egyáltalán nem gond, mert a csajok már voltak abban a skatulykörben is a 2000-es évek közepe/vége felé. A dalt szerintem az menti meg, hogy a refrén ennyire dallamos és jól passzol a dal monoton középtempójához és hogy főleg a tiszta ének dominál itt. Következik a Vulture, ami elég érdekes tematikával indul és picivel jobban kizökkentett az előző 3 dal monoton középtempózásaiból. Itt már aprólékosabban figyelek oda minden egyes részlethez, mert megvan a rendszer a dalban, ám elég csalóka, mégis hatékony. Meg se lepődök azon, hogy ez volt az single, amit először 2022-ben eresztettek ki. Ahogy így nézem a dalok hosszúságát, meglep, hogy mindegyik dal 3 és 4 perc közötti intervallumban mozog, mintha ezt így direktbe számolták ki, hogy még véletlenül se legyenek túl hosszú dalaik. És végre kapunk egy picivel tempósabb dalt a We Are Shadows-tól és végre jobban fel tudok lélegezni. Ami érdekes ennél a dalnál, hogy eléggé egybeolvad benne a groove metál, a nu metál és a metalcore, ami részemről egyáltalán nem probléma, hiszen a Kittie-nek ez az egész története. A csajok úgy gondolták, hogy mindegyikből adnak egy kis adagot a dalba. a fogékony főriff mellett véleményem szerint itt is a refrén visz mindent, mert Morgan tiszta hangja mindig is jobban bejött, mint ez a Black-es screamelése. A Vultures mellett ez a dal vett meg a leginkább a lemezről eddig.
Habár a következő dal, a Wound is abba a hibába esik, mint az első három a lemezen, jól kiegyenlíti a fogékony kezdőriff, ami egyből rőzserázásra indukál és hogy valamit odahajítsak a falhoz, hogy kiélhessem a dühömet. És talán picivel előítéletesebb is vagyok a dalt illetően, mert bizony van benne dinamika, csak nincs eléggé kiaknázva, mert ebből még többet is ki lehetne hozni, ha a lábduplázót is használatba vette volna Mercedes. Ettől függetlenül objektíven ez is egy korrekt dal, de többet is ki lehetett volna hozni belőle. A One Foot in The Grave elég érdekesen indul és sokkal inkább hajaz egy Hard Rock dalra, mintsem groove metálra, és ahogy a gitárok tripláznak benne, ott is hiányolok némi dupla lábgép hatást, habár úgy vélem a nővérek ezt a dalt is egyfajta slágerszagú nótának szánták, ami minden bizonnyal néhány Kittie rajongónak bejöhet, hát nálam ezzel mellélőttek. Ettől függetlenül Morgan ahogy váltogatja benne a tiszta éneket a screammel, az kivételesen patentül sikerült és Tara gitárharmóniái kivételesen elég fogósak.
Az Are You Entertained egész jól indul és végre érzek benne borzongási faktort is a hangulatában, ahogy ráénekel Morgan, ami nekem elég lökést ad, hogy szeressem tőlük ezt a dalt, még akkor is, ha ez is a középtempós skatulyába tartozik. Mercedes tam-tamozása igazán lenyűgöző ennél a dalnál és végre egy kis bátorságot is gyűjtött hogy azt a duplázót is használja, bár igaz, ezt is csak ennél a dalnál sikerült végre alkalmaznia. A Grime egy egész érdekes tétel ami megint jól keveri a metalcore-t és a groove metal-t, habár itt is megint ugyanabba hibába esik és még szerintem a fogós groove riff se tudja megmenteni. Morgan itt inkább screamekkel próbál dominálni, ami által a dal ugyan súlyos és karcos, de korántsem mozgat meg annyira, mint egy Vultures vagy egy Wound. Utolsó tételnek jön az Eyes Wide open és bizony ennek a riffje egész jól megfogott és egyáltalán nem zavar ennél a dalnál hogy ez se egy dinamikus dal, viszont remekül jól ellensúlyozza a dal betonozó hatása és ide talán nem is kéne más csak Morgan scream-je, hogy még utolsó búcsúzásképp a magas sarkújával jól megtaposson és rajtam nyomja el a cigicsikket!
Ahogy végigmentem a lemezen és alaposan elemeztem a dolgot, alapjáraton korrekt visszatérő lemez, csak megvannak a maga hibái: Túl sok a középtempós dal, kevésbé van kihasználva benne a duplázó, Morgan scream-jét bizonyos daloknál szerintem fölösleges lett volna alkalmazni. Ezeket leszámítva vannak rajta ütős dalok, a masterelés kifogástalan és lehengerlő, minden hangszeres szekciót jól lehet hallani benne. És még egy pont, ami becsapós volt nekem, az a borító. Ha már groove-thrash lemez, lehetett volna picivel kreatívabb és a dalok kontextusát nézve némelyik mehetett volna még picivel a metalcore világába is, de ennek nem én vagyok a megítélője, hanem ti kedves olvasók! Korrekt visszatérés, de korántsem az a lehengerlő mint másoknál.
