rattlead.hu
Emlékszem, amikor először hallottam a Star.Gate idei albumát, úgy voltam vele, legalább még egyszer neki kell futnom, hogy eldöntsem, kell-e nekem ez a lemez. Elég lágynak, lötyikének éreztem: „én azért ennél keményebb zenéket hallgatok” – gondoltam, most viszont már azon agyalok, hogy megadjam-e rá a maximális öt pontot. 
Az Achelous után (akikről a közelmúltban szintén írtam) egy újabb görög csapat, ám míg Chris Kappasék muzsikáját erőteljesen átszövik a kis-ázsiai folklór motívumai, jelen cikkem hősei a műfaj nyugati ágának központi áramlatát követik, azaz szimpla heavy metalt játszanak, helyenként power-es felütéssel. Zenéjük meghatározó elemei az óriási énekdallamok, amelyeket egy nem mindennapi torok, Manos Fatsis prezentál, aki ezen az albumon mutatkozik be a Star.Gate frontembereként.
Az együttes szülőatyja és a mai napig első számú zeneszerzője a basszusgitáros Kostas Domenikiotis. A csapat Thessalonikiben, 2003-ban alakult, bemutatkozó nagylemezük, a Stargate egy évvel később látott napvilágot. A névadást, gondolom, a nagy sikerű Csillagkapu (Stargate) sorozat ihlette, ám hogy attól a brand-től megkülönböztessék magukat, már második albumuk, a 2013-as Reborn borítóján is pontot tettek a „Csillag” és a „kapu” közé.
Az idei a zenekar hatodik LP-je, a mai felállásból egyedül Domenikiotis szerepelt valamennyin. A billentyűs Sakis Bandis (Hail Spirit Noir, Horizon’s End) és a gitáros Anthimos Manti öt-öt albumot jegyez, a dobos Stergios Kourou, akit a műfaj rajongói elsősorban a Horizon’s End-ből és a Wardrumból ismerhetnek, csupán az utolsó két Star.Gate albumon hagyta ott a kézjegyét, Fatsisról pedig már írtam, hogy a mostani lemezen debütál a banda énekeseként.
Az ő hangját hallva Russell Allen és a Myrath-os Zaher Zorgati neve jut eszembe, zeneileg pedig szintén az említett tunéziai csapat muzsikáját hozhatnám fel párhuzamként, megbolondítva Yngwie Malmsteen neoklasszikus és a Rhapsody szimfonikus power metaljával. Ultradallamos témák, szellősen tálalva: a frontember hangja az egész lemezen végig szabadon szárnyal, a verzék alatt a gitár és a szinti is diszkréten a háttérben marad, finoman kísér, díszít. A dalok nívójáról annyit, hogy meghallgattam a csapat első nagylemezét, és talán Fatsisnak, talán annak köszönhetően, hogy Domenikiotis időközben nagyon jó zeneszerzővé vált, ég és föld a különbség a korai és a mai Star.Gate között. Az albumról egyetlen gyengébb nótát sem tudnék említeni: galopptempója és a hangsúlyos szintis jelenlét miatt a The Deepest Sea a „legpoposabb” nóta, de az irányzat kedvelői ezt is kajálni fogják, akárcsak a remek vokálszólammal és malmsteenes szólóval felvértezett Lonely Queen-t, vagy a remek refrénnel megkoronázott Life Is an Illusion-t és The Enemy Inside-ot.
Az utóbbi hetekben rendre ez az anyag pörög a lejátszómban; nem akarok felelőtlen kijelentéseket tenni, az viszont egészen biztos, hogy az Escaping the Illusion ott lesz az év végi Top 10-es listámon.
