rattlead.hu
Tudom, megkéstem eme cikkel, de ahogy mondják, jobb későn, mint soha. Ráadásul szomorú apropója is van ismertetőmnek, mert említett lemez elkészítői közül ketten, Paul Nelson gitáros és Matt Vinci basszusgitáros sajnos már nincsenek az élők sorában.
A Liege Lord 1982-ben Deceiverként, mint Judas Priest cover band kezdte meg pályafutását Stamfordban, Connecticut államban. Anthony Truglio és Pete McCarthy gitárosok, Matt Vinci basszusgitáros, Frank Cortese dobos, illetve Andy Michaud énekes hívták életre a formációt, azonban a leírás egy kicsit sarkos. Tony Truglio: „Tudom, hogy azt írják, hogy egy Judas Priest feldolgozásbanda voltunk, de Maiden, Priest, Scorpions és mások zenéit is játszottuk. Frank (Cortese) és én unokatestvérek vagyunk, így mindig klasszikus rockon, hard rockon és metálon jammeltünk, ahogy nőttünk fel. Frank a középiskolában találkozott Matt-tel. Egy évvel idősebbek voltak nálam. Ők ketten egy bandában voltak, és mindig elmentem őket megnézni, Matt házában gyakorolni. Miután külön utakon jártak, mindig azon voltam Frankkel, hogy hárman együtt játsszunk. Az első felállás Matt, Frank, Andy és én voltam. Mindig a megfelelő énekest kerestük, és kipróbáltunk néhányat, de a környékünkön akkoriban nem sokan foglalkoztak metallal. Hallottunk Andyről, levadásztuk és minden remek volt.”
„Nagy hatással voltak ránk a korai Judas Priest albumok, mint például a Rocka Rolla-British Steel is. Azt mondanám, a Stained Class volt a kedvencünk.” Az akkoriban népszerű, meghatározó szcénákhoz (Bay Area, Los Angeles, New York, Tampa) képest ráadásul kifejezetten handykeppel indultak. Tony: „A stamfordi metal színtér akkoriban kicsi volt, és sok barátunkból állt. Nem voltak metálklubok. Kültéri parkolók voltak sörrel és egy nagy kazettás lejátszóval, hogy a zenénket pörgesse.” A névcserére 1984-ben került sor. Tony: „Deceiverként 1983-ban vagy 1984-ben felvettünk egy 4 dalból álló demót a Carriage House-ban egy Priest dallal, egy Maiden dallal, és az első saját metal nótával, amit írtam. Erőnk nagy része a koncertek megszervezésére irányult, és csak ezt követően kezdtünk el több dalt írni, így a koncertjeink inkább 50%-ban feldolgozások és 50%-ban saját számok lettek. Egyre több saját dalt adtunk hozzá, amíg abba nem hagytuk a feldolgozásokat. Úgy éreztük, hogy kreatívabb névre van szükségünk, hogy illeszkedjen a zenekarhoz, és minden elképzelésünk után úgy éreztük, hogy Matt ötlete a Liege Lord név illik hozzánk a legjobban.”
Kettő, 1985-ös demót (Demo, The Prodigy/Demo album) még ugyanabban az évben jelentettek meg, mint ahogy a debütáló korongjukat is, a Freedom’s Rise-ot, amely „belökte” őket a köztudatba. A USPM egyik új üdvöskéjének számítottak, amelyre az 1987-es Burn to My Touch rá is tromfolt, azonban ezt követően személyi átrendeződések zajlottak le a banda soraiban. Új énekes (Andy Michaudot Joe Comeau váltotta), valamint új gitáros (Pete McCarthy helyére Paul Nelson került) érkezett a zenekarba. Tony: „Pete más zenei irányba akart menni, ezért különböző gitárosokat hallgattunk meg, és úgy éreztük, hogy Paul jól illeszkedik ahhoz, amit csinálunk. A BTMT felvétele és a turnézás után úgy döntöttünk, hogy más énekesre van szükségünk ahhoz, hogy elérjük a kívánt hangzást. Nehéz döntés volt, mert mindannyian jó barátok voltunk. Az első demó, amit kaptunk, Joe-é volt, és csodálatosan hangzott! Kipróbáltunk még néhány énekest, de azt hiszem, azonnal tudtuk, hogy Joe a megfelelő srác, ezért felhívtuk, és megkértük, hogy csatlakozzon.” Félig-meddig a dalszerzésben is részt vettek. Tony: „Pete a Freedom’s Rise után távozott, így nem volt kapcsolatban a BTMT-vel, vagy az MC-vel. Paul azután lépett be, hogy megírtuk az egész BTMT-t, de játszott néhány nagyszerű gitárszólamot. Joe és Paul is írt az MC-hez. Néhány dalon dolgoztunk Andyvel, de nem használtuk a szövegeit. Joe és Matt írta az összes szöveget.”. Azonban a tagcseréken kívül volt még egy lényeges változás, mégpedig a háttér, hiszen a banda a Black Dragontól a Metal Blade-hez került. Tony: „Jim Matheos a Fates Warningból azt javasolta Brian Slagelnek, hogy nézzen meg minket, Brian pedig egy 2 albumra szóló szerződést kínált. Az MB a Master Control után hosszabb szerződést ajánlott nekünk, de feloszlottunk.” Ehhez még hozzátartozott, hogy „a Metal Blade kért tőlünk egy demót a BTMT-hez, amit a próbatermünkben csináltunk meg gitártanárunk, Chris Risola (SteelHeart) segítségével. Ez egy gyors, alacsony költségvetésű demó volt. Utána 2 albumos szerződést ajánlottak nekünk.” Miután minden feltétel adott volt harmadik lemezük elkészítéséhez, a csapat bevonult a Carriage House stúdióba (Stamford, Connecticut), hogy rögzítse új anyagát, amely a Master Control címet kapta a keresztségben. Tony: „David Wayne a Metal Churchből javasolta Terry Date-et producernek, ezért felvettük vele a kapcsolatot, és elreptettük Connecticutba. Sokat próbáltunk, úgyhogy zeneileg betéve tudtuk a dalokat. Joe vadonatúj volt a bandában, és a felvétel kezdete előtti rövid idő alatt valóban mindent felülmúlt. Sokat tanultunk Terrytől, ez egy nagyon tanulságos élmény volt.” Úgy vélem, hogy zeneileg egy durvább irányba lépett a Liege Lord, elődjeihez képest több thrash-es elemet tartalmaz a muzsika, amely mindenképpen az acélhangszálakkal bíró Joe Comeau-nak köszönhető. Paul Nelson és Anthony Truglio szinte le sem szállnak a gázpedálról, Matt Vinci és Frank Cortese magabiztosan, feszesen alapoznak, Joe pedig felteszi a koronát a végeredményre.
Tony: „Nyilvánvalóan sok NWOBHM, Scorpions és még sok más hatással volt ránk. Számunkra természetesnek tűnő dalokat írtunk, nem próbáltunk úgy szólni, mint bárki más. Ami a thrash/speed hatások „elszaporodását” illeti, arról Tony a következőket mondta: „Szerintem ezt hallhatod a Burn To My Touch-on is. Nagyon sokféle metalstílus rajongói voltunk.” Ezen kívül hozzáfűzi/hozzáfűzte, hogy „a Priest és a Maiden közvetlen hatással voltak ránk, de szerettük a Raven-t, a Motörhead-et és sok új bandát is.” A daloknak megvoltak a sajátos hangzásuk és egyéniségük, amelyekben Matt Vinci-nek komoly, elévülhetetlen érdemei voltak. Tony: „Matt és én mindig együtt dolgoztunk. Sok időt töltöttünk az ötletek kidolgozásával.” Következésképpen/Ennek megfelelően a basszusgitár hangsúlyos és domináns, kiváló futamok hallhatók a nótákban, legyen szó a nyitó Fear Itselfről, az Eye of the Stormról, vagy a Soldier’s Fortune-ről. Tömények, nyersek, zakatolnak a riffek (Broken Wasteland), sziporkáznak a szólók, nagyon elkapta a banda a fonalat. Azonban nem minden a gyorsaságról, az aprításról szól, hiszen felbukkannak lassabb, kimértebb tempók is, ahogy azt a Feel the Blade, a Rapture, vagy a záró Fallout alátámasztják. Egyértelműen fejlődés, előrelépés volt a Master Control az előző anyagokhoz képest, méltó társa a Metal Church, a Vicious Rumors lemezeknek. Tony: „Büszke vagyok mindenre, amit tettünk, de azt is hiszem, hogy a Master Control felvételekor megtaláltuk azt, amit kerestünk.” Az album fényét a roppant erős, telt hangzás (is) emeli, mert ugyan elődjei is nagyon jók voltak, de hiányzott belőlük a dög, a tökéletesség, és ezt Tony Truglio is aláírja. „Ezzel egyetértenék. Tinédzserek voltunk, amikor azokat az albumokat készítettük. Élvezzük ezeket a dalokat élőben, Joe pedig egy egészen más hangzást adott hozzá, aminek nagyon örülünk.” Saját szerzeményeiken kívül feltették a Rainbow Kill the King gyilkos feldolgozását is, ami remekül simul az összképbe. Ahogy illik, meg is turnéztatták a korongot, ami viszont nem feltétlenül volt egy leányálom. Tony: „A turnék mindig csodálatosak voltak, de anyagi támogatás nélkül kemény munka volt. Mindent magunk csináltunk. Se alvás, se kaja, de minden este felmentünk a színpadra, és 100%-ot adtunk.”
Végezetül pedig álljanak itt Tony szavai az elvesztett harcostársról. „Matt volt a legjobb barátom 12 éves korunk óta. Olyan volt számomra, mint egy közeli testvérem, és minden nap hiányzik. Ő volt az egyik legtehetségesebb művész, akivel valaha volt szerencsém együtt dolgozni. Azt akarom, hogy emlékezzenek arra a gyönyörű emberre, aki volt. Az új album az ő zenéjét és szövegeit tartalmazza majd, mi pedig mindent megteszünk, hogy életben tartsuk örökségét.” Ami a lényeg, hogy a Master Control egy remek banda kiváló alkotása, amely – a „hozzá hasonszőrűekkel” együtt nem kapta meg azt az elismerést, ami megjárt, dukált volna neki. Nyugodjatok békében Matt Vinci és Paul Nelson.
