Rockvilág.hu online rockmagazin
A rock halott vagy haldoklik, hallani most már lassan évtizedek óta. De miért lett ez az általános álláspont a műfajt felületesen, vagy akár behatóbban, de egy adott (régebben) populárisabb alkategóriát korlátozva ismerők között? Mert azok a zenekarok akik stadionokat tudnának megtölteni a fémzenei hanghullámok sugárzásával, egyre kevesebben vannak. A nagy öregek vagy egészségügyi okokból teszik le a pengető (Aerosmith), vagy megszámlálhatatlanul sok búcsúturnéjuk után, összeszámlálhatatlanul sok pénzüket számolják (KISS). Az őket követő generációban pedig (akik szintén már inkább felülről karcolják a hatvanat) sokkal kevesebb olyan banda akad, aki olyan népszerű tudott lenni mint elődjeik. Ez nyilván eredeztethető abban, hogy a nagy, klasszikus rockzenei hullám után indult meg igazán a stílus széttagolódása, így minden zenekar, amely újítani akart mind-mind egy egyre szűkebb szubkultúrát teremtett magának. Kvázi saját maguktól elvágva a lehetőséget, hogy megtölthessenek egy 60-80000 fős arénát. Természetesen kivételek akadnak, lásd hallgasd.: Metallica, Rammstein, de a jelenlegi ifjabb (a tagok 20-40 év között mozognak) bandák közül egyet sem tudnék mondani, akik megmozgatnának egy ekkora tömeget. Nyilván fel lehetne hozni példának olyan zenekarokat, akik rockzenei elemeket használnak fel a dalaikhoz, de azt kicsit csalásnak érezném.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vettem be magam a Budapest Parkba kedd este, ahol első körben az Ignite próbálta kiűzni belőlem ezen elmélkedéseimet. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Különböző fesztiválokon talán háromszor volt már szerencsém élőben látni őket, és mindig ugyanarra a megállapításra jutottam: Zeneileg számomra sose volt kiemelkedő a kaliforniai négyes, ellenben a korábbi itthoni koncerteken rengeteget tett az összhatáshoz Téglás Zoli és az ő kapcsolata kishazánkkal. Zoli 2020-ban távozott a zenekarból, és bár az utódja Eli Santana énektudásban semmiképp nem marad el elődjétől, viszont az a kis plusz elveszett. Ezt láttam a közönségen is – ott ahol álltam mindenképp – akik nem igazán akartak megmozdulni. Ez az utolsó pár számra azért kicsit változott, főleg miután elhangzott a Placed call home, ami ugye az A csitári hegyek alatt soft-hardcore átdolgozása. Itt azért szeretném külön kiemelni a banda elhivatottságát, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy csak a Parkos koncert miatt magolták be a magyar dalszövegrészeket, illetve Brett Rasmussen még egy pár átkötő-szöveget is megtanult a kedvünkért. Ezzel az Ignite bő negyven perces színpadon töltött ideje lepörgött, én pedig konstatáltam, hogy továbbra sem leszek én a legnagyobb rajongójuk.
Majd egy bő, 20 perces átszerelést követően megérkezett a színpadra a Rise Against és már az első három szám alatt (Satelitte, Under the knife, Give it all) akkora bulit robbantottak, hogy azt hittem a bolygó másik oldaláról kell visszahalásznom az államat. Tim McIlrath a Give it all alatt már a közönségen feküdt ahol kiszedték a kezéből a mikrofont, és valaki ideiglenesen átvette az énekesi teendőit. Majd mikor próbált volna visszaindulni a színpadra vette észre, hogy a mikrofon kábele rátekeredett egy, az embertömegen hullámlovagló hölgy lábára, így még azt is gyorsan ki kell szabadítania. A szabadítsátok ki mikit művelet után pedig pörgött tovább a Rise Against közösségi karaoke est. Ezt annyira kell szó szerint venni, hogy a koncert egy pontján a szomszédos piszoárban tartózkodó úr, dolgának végzése közben is torkaszakadtából ordította a szöveget (mondjuk a dobot nehéz is lett volna ordítani). A közös dalolást elősegítendő, egy darab még meg sem jelentetett dalt leszámítva (Want it all) ,csak 2011 előtt megjelent nótákkal operáltak a chicago-i- srácok, ami egyrészt azt eredményezte, hogy a szerintem zseniális Nowhere Generation albumról nem kaptunk egy dalt sem (ahogy a Wolves illetve a The Black Market lemezekről sem), másrészt viszont kicsúcsosodott abban, hogy szerda reggelre masszív nyakfájással, és az átlagosnál három-négyszer Horváth Charlie-sabb hanggal ébredtem.
És mit vonhatunk le tanulságként ebből az egészből? Hogy lehet a rock halott, lehet a rock haldoklik, de ezen állításokra, egy bőven tengerszint felett található pontról helyezném a gravitáció segítségével excrementumomat. Nincs szükség 80.000 emberre, egy félház fölött operáló Budapest Park kell, meg az azt megtöltő emberek lendülete, és ez a műfaj boldogan elgurul még jó pár évtizedig a hegyoldalon.
Köszönjük a lehetőséget a Live Nationnek!
Fotókért köszönet Réti Zsoltnak
