Dionysos Rising
Kiadó:
SPV/Mighty Music
Honlap:
www.soundspa.net
Na ilyen is fölöttébb régen fordult elő. A blogunk kezdőoldalán beállított 10 cikkből mindössze egyetlen az enyém, azt is közel egy hónappal ezelőtt írtam. A mentségem mindössze annyi, hogy szabin voltam, a nyári kánikula sem kedvez a kritikusi ihletnek, ráadásul a július-augusztusi időszakra szokás szerint erősen megritkultak a megjelenések. Egy ideje azért már terveztem Corey Glover (Living Colour) és Mike Orlando (Adrenaline Mob) projektének, a Sonic Universe-nek ismertetését (It is What It Is), de a Shockmagazin megelőzött.
Igazából nagyon is jól sikerült a Sonic Universe album, de nekem Mike Orlando mindig is sok volt egy kicsit, Glover érzelmes, "lélekteli" (értsd: soulful) hangját pedig egyszerűen nehezen tudom összeegyeztetni Orlando fület kápráztató (hogy ne mondjam: szemfényvesztő) tekeréseivel, kaparásaival. Pont ezért (meg mivel a Shock! már minden érdemit leírt róla) inkább úgy határoztam, hogy Corey Glover egy másik projektjéről írok abból az apropóból (franciásoknak: à propos-ból), hogy az eredetileg 2019-ben megjelent album kapott egy kis ráncfölvarrásos "re-issue"-t augusztus 13-án.
Az igazságról hozzátartozik, hogy annak idején ugyancsak a Shock! leközölt már egy kimondottan pozitív értékelést a lemezről, amit föltétlen érdemes elolvasni. Ennek okán itt most inkább csak arra szorítkozom, hogy az új kiadás tényét rögzítsem, valamint a saját olvasóink figyelmét is fölhívjam erre a nagyszerű muzsikára. Bár Corey Glover sajnos már nem húzónév a műfajban (nem vagyok biztos, hogy valaha is igazán annak számított) és Stevie DeAcutis neve gyakorlatilag ismeretlen, a kiadvány kiemelkedő érdemei tagadhatatlanok. Nekem a Sonic Universe-zel összehasonlítva ez messze a jobbik lemez - nem kérdés!
Corey Glover üde színfoltja a heavy metalnak (ebbe a kijelentésbe ne lásson bele senki valamiféle ízléstelen tréfát!), hiszen a metál világában kb. annyi fekete muzsikus forgolódik, mint ahány fekete sportoló a hokimeccseken vagy a vízilabda rangadókon. Ennek nyilván megvan a szociológiai megfejtése (kíváncsi lennék egy ilyen témájú tanulmányra!), főleg úgy, hogy a bizonyos értelemben társműfajként értékelhető blues és jazz funk terén nagyjából dominálnak, legalábbis domináltak. A zseniális Glover tipikusan "fekete hangja" miatt ez a muzsika nagyjából olyan, mintha Glenn Hughes készített volna egy albumot Eric Gales-szel.
Ami DeAcutist illeti, multiinstrumentalista muzsikussal, tapasztalt hangmérnökkel és zenei producerrel van dolgunk, aki olyan nagyágyúkkal dolgozott már együtt, mint Andy Wallace (Rage Against the Machine, Nirvana), Kevin Shirley (Led Zeppelin, Aerosmith) és Max Norman (Ozzy Osbourne). Itt a legtöbb hangszert is ő kezeli, nyilván a néhány számban megjelenő, élőben rögzített rézfúvós szekció ez alól speciel kivételt képez.
A "Torn From The Pages" nekem sokkal élvezetesebb, változatosabb, zeneibb, mint a Sonic Universe. Úgy kalandozik a különböző stílusok, a metal, hard rock, blues (sőt gospel, dixie, southern shuffle) között, hogy nem esik szét, nem válik csapongóvá. Úgy gondolom, hogy a közös szál, ami sikeresen összefűzi őket, az Corey Glover káprázatos vokális teljesítménye és DeAcutis bravúros, de nem magamutogató gitárjátéka (hallgasd csak meg a lemezt záró instrumentális "Face Plant"-et!). Pont ideális a fülledt melegben jó pár gyöngyöző pohár hosszúlépés mellé!
Tartuffe
