rattlead.hu
A texasi Duel zenéjével eddig még nem találkoztam, csupán a csapat finoman fogalmazva egyedi albumborítóihoz volt szerencsém. Pedig Tom Frank és társai 2016 óta szórakoztatják a nagyérdeműt, és az idei már az ötödik nagylemezük. A rendszertanászok a stoner metal skatulyába igyekeznek begyömöszölni őket, hozzátéve, hogy a bandára a ’60-as évek pszichedelikus rockja, valamint a ’70-es évek és a ’80-as évek elejének heavy metalja is erős hatást gyakorolt, időnként a doom-os belassulások sem idegenek tőlük, a kortársak közül pedig leggyakrabban a Danzig és az Orange Goblin neve kerül elő párhuzamként.
Nos, az old school gyökerek vitathatatlanok, alapvetően a stoner jelzővel sem vitatkozom, azonban az új lemezen nem sok nyomát látom (hallom) a doom-nak és a pszichedeliának, éppen ellenkezőleg: az austini kvartett pörgős muzsikája sokkal inkább a punk felől közelíti meg a műfajt. Önmagukat „dark boogie”-t játszó bandaként határozzák meg, én pedig a Bokassa (időnként a Kvelertak) és a Dead Lord legjobb pillanatait ötvöző produkciónak mondanám a végeredményt. Frank orgánuma valamennyire tényleg hasonlít Glenn Danzigéra, az Orange Goblin muzsikája viszont (legalábbis a klasszikus, korai idők Orange Goblinjáé) alapvetően hömpölygőbb, zsibbadtabb, mint a Duel idei lemezén hallható zene. Mivel nincs összehasonlítási alapom, kiadójukra, a Heavy Psych Sounds-ra hagyatkozom, akik szerint a Breakfast with Death súlyosabb és fenyegetőbb anyag, mint elődei.
A két veteránt, az énekes-ritmusgitáros Frank-et és a szólógitáros Jeff Hensont ez alkalommal vadonatúj ritmusszekció – Drew Potter basszusgitáros és Patrick Pascucci dobos – kíséri. Nem valószínű, hogy utóbbiaknak köszönhető a szigorúbb hangvétel, inkább az lehet, hogy az „öregek” a megváltozott koncepcióhoz, az újfajta megszólaláshoz kerestek maguk mellé új társakat, friss energiákat.
A Duel aktuális produkciója jól elkülöníthetően két felvonásra oszlik, amelyek közül egyértelműen az első az izgalmasabb. Az első öt nóta hozza a pörgést, változatosságot, dallamokat, s bár az utánuk következő négy dalnak is vannak emlékezetes pillanatai, egy best of lemez összeállítása során nem számolnék velük. Azaz van egy ragyogó A oldalunk és egy valamivel fakóbb B-nk. A Dead Lord-ra (és a Thin Lizzy-re, hiszen Hakimék szemtelen magabiztossággal öltötték magukra a néhai Phil Lynott zenekarának meghatározó kontúrjait) jellemző gitárhangzás és -dallamok itt olyan Duel-nótákat tesznek naggyá, mint a Satan’s Invention, a Fallacy, a Tigers of Destruction vagy a Burn the Earth. A Greet the Dead izgalmasan lüktet, a Burn the Earth gitármelódiáit követően pedig a hathúros hangjai már-már hamiskássá válnak, a hangzás és a stílus is alternatív-punkos jelleget ölt.
Az idei dalcsokor legkedvesebb virágszála számomra egyértelműen a Pyro, amely (a lemezen) egy brahiból elrontott, majd már jól sikerült dobos felütéssel indít, amire előbb a basszus röfög rá, majd a gitár is odasiklik melléjük, amiből egy remek kis punk rock nóta kerekedik.
Az A oldalon több a pörgősebb, kifejezetten gyors tétel, esetükben már csak ezért sem indokolt stoner/doom muzsikáról beszélni. A második félidő valamivel visszafogottabb, de még itt is a lendületes középtempó dominál. A produkció ez utóbbi részét hallva némileg lanyhult a lelkesedésem, éppen ezért a végső pontszám is csupán egy erős négyes. Ezzel együtt a Breakfast… alapvetően szórakoztató anyag, nem kizárt, hogy hatására a banda korábbi albumaiba is bele fogok hallgatni.
