rattlead.hu
Interjú Kyriakos „Charlie” Tsiolis énekessel, az Aftermath Eyes of Tomorrow albumának 30 éves jubileuma alkalmából.
Charlie, mivel Chicagóban élsz, szerinted a Trouble és a Zoetrope voltak az első eredeti heavy metal banda, akik valóban heavy és nem hard rock zenekarok voltak?
Egyetértek azzal, hogy a Trouble és a Zoetrope voltak az első igazán eredeti heavy zenekarok. Egyikük sem volt thrash, de súlyosak voltak. Chicago csak néhány évvel később kapta meg az igazán heavy thrash bandáit.
Azonnal sikerült feltenni a várost a Heavy Metal/Hard Rock színtér térképére?
Határozottan megismertették Chicago metal színterét a városon kívül is. Különösen a Trouble. Elég nagy underground rajongótáboruk volt a városon kívül, sőt még az országon kívül is.
Ők voltak az elsők, akik meghatározták a heavy hangzást a szcénában, és talán mindenki átvette egy kicsit ezt?
A régi chicagói metálszíntérben az 1980-as években az volt a különleges, hogy egyik zenekar sem hasonlított a másikra. Trouble volt a doom metal banda, ami egyáltalán nem úgy hangzott, mint a Zoetrope, a Zeotrope pedig egyáltalán nem úgy hangzott, mint mi. Ez az, ami szerintem annyira mássá és menővé tette a chicagói színteret. Nem olyan volt, mint a floridai death metal színtér, ahol minden banda úgy szólt, mint a másik. Vagy még az SF szcénának is volt akkoriban egy sajátos hangzása, de nekünk Chicagóban nem volt ilyen. Csak rengeteg heavy zenekar volt, akik a saját dolgukat csinálták.
Ők (Zoetrope és Trouble) voltak a legkorábbi zenekarok, amelyek mindenkit összehoztak, nem igaz? Mindkettő nagy hatással volt…
A korai chicagói metal színtér hagyományos heavy metal volt?
Abban a két bandában olyan srácok játszottak, akik idősebbek voltak nálunk. Ők inkább férfiak voltak, amikor mi még csak egy rakás fiatalabb srác. Felnéztünk rájuk, és ők már akkor is koncerteket adtak a rajongótáboruknak. Mindannyian oda akartunk kerülni. Fontosak voltak, mert egyre népszerűbbek lettek a városban és azon kívül is, és megmutatták a metál rajongóknak, hogy Chicagóban van egy olyan színtér, ami nem a Styx és a Chicago. Kettejük előtt a város a blues és a klasszikus rock zenekarokról volt ismert. Ez volt az első alkalom, hogy a metál a helyi zenekarok közül szerzett rajongókat.
Szerinted a Zoetrope és a Trouble mellett a Witchslayer, a Slauter Xstroyes (korábban Naj, White Which), a Hammeron és kicsit később a Thrust, a Snowhite/Znöwhite, az Iron Cross, a War Cry (többek között Paul Speckmann), a Mayhem Inc. stb. a chicagói metal első hullámához tartozott?
Te tényleg ismered a chicagói színteret. Az általad említett zenekarok a kezdeti időkben a szcéna részei voltak, de csak a Trouble és a Zeoptrobe kapott igazi lemezszerződést az elején. A Hammoron egy cover hard rock zenekar volt, amely játszott néhány eredetit – közelebb állt a Scorpshoz és a Maidenhez, mint a nehezebb cuccokhoz, amelyek végül a chicagói metált feltették a térképre. A Znowhite is fontos volt a kezdeti időkben. A Death Strike – Speckman before Master a korai zenekarok közül a legkísértetiesebb volt, és világszerte hatással volt a death metal színtérre. A Mayhem egy nagyszerű banda volt, amely hatalmas lehetett volna. Mindegyik zenekar a korai metal színtér része volt az biztos, és ahogy mondtam, egyik sem hangzik úgy, mint a másik.
Az összes zenekar különbözött egymástól, és egyszerűen csak teljesen másképp szóltak? Mindenkinek megvolt a maga egyedi hangzása?
Azt hiszem, el kellett volna olvasnom az összes kérdést, mielőtt válaszolok rájuk, mivel erre már válaszoltam. Igen, az biztos, hogy egyik zenekar sem szólt úgy, mint a többi.
Volt egyfajta bajtársiasság a zenekarok között akkoriban?
Nagyszerű közösség volt. A legtöbb zenekar jól kijött mindenkivel és támogatta egymást. Voltak olyan zenekarok, amelyek nem voltak olyan menők, mint az általad felsoroltak. Ők mindent versengéssé változtattak ahelyett, hogy a zenével törődtek volna. Ez inkább üzlet volt számukra. De összességében a színtér csodálatos volt. Mindannyian ott voltunk valami újnak a kezdetén, és mindannyian csak a saját zenénket alkottuk a chicagói metal élvonalában, és számunkra különösen a chicagói thrash vonalán.
Mikor és hogyan jött létre az Aftermath?
Ray, a dobosunk már az Aftermath előtt is jammelt együtt, de soha nem játszottunk koncertet vagy vettünk fel semmit. Egy parkolóban futottam össze Steve-vel a főiskolán. Az előző évben együtt jártunk középiskolába. Nagyszerű gitáros és gitártanár volt. Elhatároztuk, hogy jammelni fogunk, és 1985 halloweenkor lementünk Ray pincéjébe, és megszületett az Aftermath.
Milyen volt a felállás? Az Aftermath volt mindannyiótok legelső zenekara, amiben részt vettetek?
Az eredeti felállás 4 tagú volt, én voltam az énekes, Steve Sacco a gitáros, Ray Schmidt a dobos és Adam a basszusgitáros. Ez volt az igazi első zenekarunk.
Tekintettel a névre, tisztában voltatok az azonos nevű Tucson, Boulder, San Francisco és Belle Mead alapú zenekarok létezésével?
Fogalmunk sem volt róla, hogy volt egy másik Aftermath Arizonában a ’80-as években. Ha tudtuk volna, soha nem használjuk a nevet. Ne feledjük, ez még a Google előtt volt. Soha nem hallottam a többiekről, akiket említettél. Volt egy hosszú listánk a bandanevekről, amiket munka közben találtam ki, és a lehetséges nevek közül mindannyian az Aftermath-ra szavaztunk.
Négy demót adtatok ki, szerepeltetek a Metal Forces Presents… Demolition – Scream Your Brains Out válogatáson is. Tudsz nekünk részleteket mondani ezekről a cuccokról?
Egy nap alatt felvettünk egy négy dalos demót 2 sávon, csak azért, hogy meghallgassuk, hogyan szólnak a dalaink. Sárga borítója volt, grafika nélkül. Nem a nyilvánosságnak szántuk. Valahogy kijutott és az embereknek tetszett – ez 1986-ban volt. 1987-ben kiadtuk a Killing the Future-t – 5 dal kibaszott tiszta sebességgel és energiával. 24 számot vettünk fel 2 nap alatt 1987 júniusában. Két dal az általad említett Metal Forces válogatáson is szerepelt. Ez igazi megtiszteltetés volt, mert az a magazin akkoriban sokunk számára a legnagyobb metal magazin volt. Kiválasztották az 5 kedvenc zenekarukat az egész világból, és mi is köztük voltunk. Ez tényleg segített abban, hogy a zenénk rengeteg országban elterjedjen.
1988-ban felvettünk egy sokkal bonyolultabb és lassabb, tanítós progresszív demót, ami rengeteg új és különböző rajongót szerzett nekünk. A demón szereplő dalokban a második gitárosunk, John Lovette is közreműködött – ő egy technikásabb, sötétebb stílust hozott a dalszerzésbe. Danny Vega a Hammoronból basszusgitározott azon a demón. A Killing and Words rengeteg nagyszerű sajtót kapott, és néhány lemezkiadó szerződést ajánlott nekünk. Mindet visszautasítottuk. 1989-ben felvettünk egy négy dalos demót a Roadrunner Records számára. Sosem szerződtünk velük, de ez vezetett egy szerződéshez a Big Chief/ Warners-szel.
Segítettek ezek az anyagok növelni a rajongótáborotokat?
Ahogy mondtam, a Killing and Words tényleg elterjesztette a zenekar nevét. Több mint 50 országból küldtek nekünk pénzt a demókért. Őrületes volt.
Igaz, hogy a negyedik demót élőben vettétek fel, és kizárólag a Roadrunner Records promójaként? Ez azt jelenti, hogy csak a Roadrunner mutatott érdeklődést a zenekar szerződtetése iránt?
Igen, nekik vettük fel. Miután meghallgatták a Words-ot, még több zenét akartak hallani, így fizettek nekünk, hogy felvegyünk még négy dalt.
Hogy látod, hogy 1989/1990-ben, amikor a zenekar a Words that Echo Fear demó után a csúcson volt, a RoadRacer Records megkeresett titeket és szerződést ajánlott, de a dolgok nem jöttek össze, és az Aftermath a Big Chief Recordshoz szerződött?
Nem igazán tudom, mi történt a Roadrunnerrel és egy esetleges szerződéssel. Szerették a bandát, aztán soha nem történt semmi – van egy elméletem, amibe nem megyek bele teljesen, de ha elolvastad a másik válaszomat arról, hogy néhány zenekar a szcénában nem menő – az elméletemben ők is benne vannak. A Roadrunner egyik embere továbbadta a demónkat egy új kiadó tulajdonosának, a Big Chiefnek, 1990-ben aláírtunk velük, és elkezdtük felvenni az Eyers of Tomorrow-t.
Ha jól tudom, ekkoriban volt néhány változás a felállásotokban…
Felkészültetek az első albumotok felvételére, amikor bementetek a Solid Sounds Studiosba, Hoffman Estates, Illinois államban?
Mire bementünk a stúdióba, Danny már nem volt velünk, és Chris Waldren basszusgitárossal helyettesítettük. Teljesen készen álltunk az album felvételére. A kifizetése és a kiadása egy rémálom volt.
Hogyan zajlottak a felvételek?
Phil Bonnettel nagyszerű volt együtt dolgozni. Nagyon szerette a zenét, és tudta, hogyan kell együtt dolgozni a zenekarokkal, hogy a legjobbat hozza ki belőlük. Azt mondta nekünk, hogy minél kevesebb a stúdiótrükk, annál jobb – akkoriban, amikor még nem voltak protools-ok és minden olyan dolog, amit ma a zenekarok használnak. Azt akarta, hogy a zene önmagáért szóljon, és ne legyenek elavultak az akkori hatások. Teljesen igaza volt ebben a megközelítésben.
Az album 1990-es tech/prog thrash metalt tartalmaz, a dalok 1988-1990 között íródtak, 1990-ben vettétek fel, de a lemezkiadó csődje miatt csak 4 évvel később, 1994-ben jelentek meg…
Egyetértesz azzal, hogy úgy hangzol, mint Ron Broder a Coronerből?
Az évek során az emberek minket és a Coronert együtt emlegetnek. Hogy őszinte legyek, soha nem hallgattam meg egy teljes Coroner lemezt sem, és Steve sem. Tudom, hogy John sem hallotta soha a zenéjüket. Szóval meg kellene hallgatnom őket, hogy válaszolhassak erre a kérdésre.
Úgy gondolod, hogy ti is ugyanabból az korból jöttetek, mint a Coroner, és csak arról van szó, hogy ugyanazok a hatások értek benneteket?
1987-ben, amikor felvettük a Killinget, a küldetésünk az volt, hogy megírjuk és felvegyük a valaha volt leggyorsabb thrash dalokat – a Slayer alapvetően speed-en nyomta. Egyáltalán nem volt progresszív vagy technikás. Amikor felvettük Johnt, és 5 tagúvá váltunk, én már lassabb, sötétebb zenét akartam írni, John pedig a megfelelő időben csatlakozott. Két gitárossal és egy basszusgitárossal, aki tényleg tudott játszani, nem úgy, mint Adam, kísérletezhettünk. A Pink Floyd thrash változata akartunk lenni. Nem biztos, hogy ezt a nézetet osztjuk a Coronerrel – talán igen.
A zenekar szervesen feszes volt/van, könyörtelenül groove-os riffeket és precíz ritmusokat mutatott be?
A zenekar a kezdetektől fogva feszes volt, és a Words-on még feszesebb lett.
Hogy látjátok, a basszus szerencsére nagyon jól hallható, mert Chris Waldron pont a megfelelő keverékkel egészíti ki a riffeket, egyszerűen lekerekítve a headbangelős pillanatokat, és még egyedibb vonalakkal kiegészítve?
Chris egy kis funkot adott a dalokhoz – ő nem volt thrasher, így egy másfajta stílust hozott a basszusgitáron erre az albumra. Tényleg jól működött, és egy másik dimenziót adtam hozzá. Kényszerítettük őt, hogy korlátozza az erejét néhány résznél.
Elég sok olyan pillanat van, amikor a basszusgitár teljesen szólóba megy, Chrisnek megvan a magabiztossága és a képessége, hogy ezt végigcsinálja, nem igaz?
Megvoltak a képességei, és sosem hiányzott belőle az önbizalom. A dalok olyan módon szórakoztatóak, ahogy csak a legjobb tech-thrash bandák tudják/kapják bemutatni…
A hosszabb számok epikusan szóltak, mint például a hangulatos Change Of Mood vagy a kiváló Experience?
Amikor megírtuk az albumot, és arra alapoztuk, hogy mit csinálna egy thrash Floyd, ez tényleg lehetővé tette számunkra, hogy kísérletezzünk a dalokkal, és olyan dolgokat csináljunk, amiket a rövid dalok nem. A két dal, amit kiválasztottál, az évek során a rajongók kedvence lett. A Change of Moodban a dobjáték nagyon ott van és teljesen őrülten hangzik. Steve és én írtuk az Experience-t, és még ennyi évvel később is frissen és modernül szól. Már a kezdetektől fogva tudtuk, hogy a lemez különleges, de amikor visszahallgattuk a Words that Echo Fear című dal közepét, mindannyian elszálltunk.
Mivel magyarázod, hogy az album technikai és progresszív, és elég új ötleteket és hatásokat mutat be olyan daloknál, mint a találó Experience címűnél?
Azt mondanád, hogy a Change Of Mood egyedi hangulatú, elképesztő, hogyan találtátok meg a tökéletes lírai tartalmat a melankolikus riffekhez?
Az album nem hangzik vidámnak és boldognak. Sötét, és a dalszövegek is sötétek lettek – nem úgy, mint a legutóbbi két albumon sötét, hanem másképp. Amikor megírtuk az albumot, természetesen sötét hangzású lett. Mindig is könnyű volt dalszövegeket írni a dalokhoz, annak ellenére, hogy a riffek és a játék sosem egyenes vonalú. Azt hiszem, egyszerűen így kellett működnie.
Sikerült koncerteznetek/turnéznotok a lemez támogatására?
1985 és 1996 között összesen csak 33 koncertet adtunk. Tehát soha nem volt lehetőségünk turnézni az album miatt.
Charlie, köszönöm szépen az interjút, mik a záró szavaid?
Köszönöm az interjút és a nagyszerű kérdéseket. Aki pedig az Eyes of Tomorrow óta nem hallotta a zenénket, az hallgassa meg a két legutóbbi albumunkat, a There is Something Wrongot és a No Time to Waste-et.
