rattlead.hu
Amikor először szólalt meg a fejhallgatómban az Achelous idei albumát felvezető Whispering Forest intró, az angyali női ének dallamvezetése hallatán azt gondoltam, folk metal zenekarral van dolgom. Az első teljes nóta, a Dragon Wings azonban gyorsan kijelölte a játékteret: a görög csapat epikus heavy/power metalt játszik. És bár a frontember férfi (Chris Kappas), az előzetesen kihirdetett szereposztással ellentétben a vendég Anastasia Megalokonomou nem csupán két nótában, de szinte az összes szerzeményben hallatja szépséges hangját. Megjegyzem, az athéni srácok valamennyi albumukon ragaszkodtak a női szólamhoz, ám az élet úgy hozta, hogy minden lemezen más hölgy töltötte be ezt a szerepkört.
Az Acheloust 2011-ben egyszemélyes zenekarként alapította a ma már csupán basszusgitáros, ám az első két demón még valamennyi hangszeres részt feljátszó Chris Achelous. Két évvel később csatlakozott hozzá Kappas, majd pedig a többiek: Giannis Roussis dobos, George „Mavros” Mavrommatis gitáros, billentyűs és Haris Dinos gitáros. A mostani a harmadik nagylemezük, amelynek felállása megegyezik a 2018-as debüt Macedonéval. Az idei album stáblistáján a legnagyobb név azonban a hetedik nótában (Into the Shadows) vendégeskedő Harry „The Tyrant” Conklin, akinek köszönhetően – nem meglepő módon – a dalnak erősen Jag Panzer-es íze lesz.
Valószínűleg többször leírtam már: számomra máig varázslat, ahogy egy ismeretlen muzsika lassan, hallgatásról hallgatásra a bűvkörébe von, felülemelkedik az újonnan megismert egyéb zenék tengerén, beférkőzik a kedvenceim közé. Ez alkalommal is ezt élhettem át. Kappas hangja férfiasan dallamos, Megalokonomou kisasszonnyal remek duetteket hoznak össze. A tomboló viharral szembeszálló, vágtató muzsika hősiessége, emelkedettsége (Dragon Wings, The Oath), keveredve a helyenként megjelenő keleties dallamokkal (Istar /Blood Red Sea/, Tower of High Sorcery) egy egészen egyedi hangulatú anyagot eredményez, amely egy, a korabeli keresztes háborúkról szóló film soundtrack-jeként is megállná a helyét.
Az anyag masszív epikus alapját olyan dalok képezik, mint a Fortress of Sorrow, valamint a már említett Tower of High Sorcery és When the Angels Bleed. A címadó szerzemény elejét hallva Loreena McKennitt neve ugrik be, a Pagan Fire pedig a nyitó Whispering Forestre rímelő tétel, amelyben a női ének lírájának köszönhetően megint csak a folk felé veszik az irányt. Érdekes módon a rá következő nóta, az album leghosszabb szerzeménye, a bő kilencperces When the Angels Bleed is szinte ugyanabban a hangnemben indul, szerencsére hamar bekeményít, „vonulós” szám lesz belőle, női-férfi duettel, közepén egy remek – szintén keleties, tört, táncos ritmusú – begyorsulással, a végén pedig egy kissé operisztikus, Therion-os női kórussal.
Száz szónak is egy a vége, az Achelous legfrissebb albuma egy hullámvölgyektől és üresjáratoktól mentes, gyakorlatilag tökéletes alkotás, év végi Top 10-es listámon is helyet fogok szorítani neki.
