rattlead.hu
Ezt a görög zenekart még anno 2012-ben, a Pneuma lemezzel fedeztem fel és kedveltem meg. Céljuk nem más volt, mint hogy megpróbáljanak valami újat, eredetit létrehozni, ami szerintem maximálisan sikerült is nekik. Progresszív, pszichedelikus, avantgárd black metalként jellemzik őket, és ez meg is felel a valóságnak.
Annyit kell tudni róluk, hogy 2010-ben, Thessalonikiben hívta életre a formációt Dimitris „J. Demian” Makrantonakis basszusgitáros/gitáros, Theoharis Liratzakis gitáros/énekes, illetve Haris billentyűs. Első három lemezükön, tehát a 2016-os Mayhem in Blue-ig session dobosokkal, nevezetesen Giannis „Ioannis Yahoudis” Chionidisszal és Håkon Freyr Gustafssonnal dolgoztak, míg a tiszta énekekért felelős Dimitris Dimitrakopoulos jelenleg is tagja a zenekarnak, igaz, szigorúan csak session jelleggel. Éppen a napokban gondolkodtam el azon, hogy mi lehet velük, léteznek-e még, és mit ad Isten, szembe jött velem új anyaguk, amely hatodik a diszkográfiájukban.
Annyi történt velük az elmúlt időszakban, hogy 2018 óta szextetté bővültek, lévén Foivos Chatzis dobos, Sakis Bandis billentyűs és Konstantinos „Cons Marg” Margaritis énekes csatlakoztak a zenekarhoz. Nem követtem pályafutásukat állandóan, mert az előző korongok kimaradtak életemből – ha nem csal a memóriám, a Mayhem in Blue volt az utolsó, amelyet hallottam tőlük -, így izgatottan vetettem bele magamat az új alkotásba, és vártam a csodát. Ami sajnos elmaradt, de az album még így is jó, maximum nem döntött le úgy a lábamról, mint annak idején a zseniális Pneuma, illetve az Oi Magoi. Még annyit a háttér tudnivalókról, hogy az Eden in Reverse-től (2020) a lengyel Agonia Recordshoz tették át a székhelyüket. Úgy vélem, hogy elhagyták az első két lemezre jellemző gót/dark, itt-ott Depeche Mode hatásokat, a fentebb vázolt, dallamokkal nyakon öntött pszichedelikus irányvonal a jellemző.
Hozzáteszem, ez a zenekar sohasem arról szólt, hogy elsőre „adja oda magát” a hallgatónak, komolyan, rengeteg időt rászánva kell belemerülni lemezeikbe. Dalaikra sohasem a kommersz, könnyen emészthetőség, befogadhatóság volt a jellemző, mint ahogy az is, hogy nincs meg bennük az a déli, mediterrán hangulat, ami a nagy görög triászt (Necromantia, Varathron, Rotting Christ) kiemelte a black metal tengerből. A black metalos károgást dallamos énekkel pontozzák ellen tételeikben (pl. Starfront Promenade, The Temple of Curved Space, The Blue Dot, vagy a borongós, tízperces The Road to Awe – ilyetén a nóták egyfajta emelkedett, epikus élt kapnak), mindazonáltal nagyon nehéz belekapaszkodni a szerzeményekbe, mert annyi minden történik bennük. Helyenként akusztikus gitár bukkan fel (Curse You, Entropia), instrumentális felvétellel (Ludwig in Orbit) is találkozunk, de valahogy az az általam várt plusz, extra ezúttal elmarad.
Summa summarum, jónak ítélem meg a végeredményt. Természetesen nem maximális a kalkulusom, mert az első kettő album minőségétől elmarad, ugyanakkor célkitűzéseiken nem esett csorba, tehát nem egy egyszerű, hagyományos anyagot tettek le az asztalra. Ez egy erős négyes.
