Fémforgács
A tomboló nagy hőségben itt van EP sorozatunk hűsító dallamai. Némelyik egyenesen a zord észak fagyos csúcsairól csapnak le, míg mások a modernebb hangok szellőivel simogatják izzad tarkónkat. Élvezzétek a lazulást!
Muvitium
A nyár beköszöntével egyre gyakrabban veszek elő olyan anyagokat, amelyek borítója láttán némi felfrissülésben részesülhetek. Ezek közé tartozik a svéd Muvitium anyaga is, ami ambient elemekkel teletűzdelt black metaljával kellően le tudja hűteni az embert. Maga a borító azonban némileg megvezető, mert a nem túl eredeti havas-fenyves koncepció miatt könnyen gondolhatunk valami kőkemény raw cuccra, miközben az I Skogens Karga Dunkel igazán jól szól. Ez persze nem csoda, hiszen megalkotója, Swartadauþuz megszámlálhatatlan kiadványhoz adta már a nevét és igazán érti, hogyan kell hangulatot teremteni ebben a formában is. Az EP további érdekessége, hogy hosszával egy lapon emlegethető a projekt eddig megjelent két nagylemezével is, hiszen hat tétele 43 perces játékidőt tudhat magáénak. Aki bizalmat szavaz ennek a dalcsokornak, az egy tipikusan északi, a billentyűk hatalmának köszönhetően erős atmoszférával rendelkező anyaggal találhatja szemben magát. Talán egy kicsit egysíkúbb, mint az előadó egyéb projektjei (Bekëth Nexëhmü, Azelisassath, Gnipahålan stb.), de a célját mindenképp eléri.
The Shiva Hypothesis
Kapkodással nem vádolhatjuk a holland The Shiva Hypothesis nevű formációt, hiszen 2012 óta léteznek, 2018-as, egészen jól sikerült bemutatkozásukat (Ouroboros Stirs) pedig csak egy rövid demo és single előzte meg. Most újabb hat év kellett, hogy hírt adjanak magukról, ezt a célt szolgálja a Faustian Restlessness EP a maga 25 percével. Az biztosan elmondható, hogy a csapat ott vette fel a fonalat, ahol annak idején elvesztette: okkultizmusban, mitológiában tobzódó blackened death metaljuk éppolyan szórakoztató ebben a szűkösebb időkeretben, mint a nagylemezük esetében. A kiadványra került 4 tétel felvonultatja a zenekar erősségeinek teljes tárházát: jönnek a robbanások, a death metalhoz közelibb, de sötét hangulatú riff áradatok, a károgás és a hörgés skáláján szélesen mozgó vokál, thrash metalos menetelések, valamint az a csipetnyi progresszió, ami izgalmassá tudja tenni ezt az egyébként igencsak elhasználódott műfajt. Szaggatott ritmusok, technikás és modern játék, akusztikus betétek, rituális kántálások is akadnak bőséggel, főleg az EP csúcsát jelentő cím adó dalban. Remélhetőleg ennek a hangulatát, minőségét veszik alapul a következő nagylemezükön, belátható időn belül.
Fangus
Nem sok mindent sikerült kiderítenem a kanadai heavy psych, shock rock, proto metal területen mozgó Fangus zenekarról, viszont a bemutatkozó EP-jük mellett nehéz lenne elmenni szó nélkül. A ’70-es évek undergroundjára fókuszáló csapat 23 perces kiadványa és öt tétele szerintem mindenkit meggyőz, aki kedveli ezt az időszakot. Hatásaik között a Lord Baltimore-tól Alice Cooperen át King Diamondig minden fellelhető, az a lendület pedig, amivel nekünk ugranak, igazán példaértékű. Elsőnek érdemes kiemelni a nagyszerű hangzást, ami korszakának megfelelően nyers, recsegős és ropogós, főleg megfelelő hangerő mellett, valamint az igencsak fogós dalokat, melyekben zakatolnak a lüktető hard rock riffek, amit természetesen egy Hammond orgonával tesznek teljessé. Egyedül a vokálba tudnék belekötni, mert Jim Laflamme a lemez nagy részén inkább kiabál karcos hangjával, mint énekel, pedig utóbbira is van itt-ott példa. Érdemes lenne ezen az arányon változtatni egy esetleges nagylemezen, mivel az EP végére már szinte lefárasztott a teljesítményével. Ezen felül akadnak egymáshoz nagyon hasonló témák, visszatérő ötletek is, melyek a kreativitás szűkös keretére utalnak. Tipikusan olyan kislemez a Meet The Reaper, amit ebben a formában élveztem, azonban nem tudom, hogy hosszabb verzióban megállná-e a helyét a zenekar. Az is könnyen lehet, hogy akinek újszerű, vagy ritkán hallgatott ez a közeg, az keblére öleli majd őket, a ’70-es évek rajongójaként viszont erősen túl vagyok telítve ezekkel a témákkal.
Blackhearth
Nem könnyű néhány területen újat mutatni és ez alól nem kivétel a nevében újat ígérő, de valójában rongyosra járatott progresszív rock/metal színtér sem. Nagyon jól tudja ezt a 2010-ben indult spanyol Blackhearth zenekar is, akik úgymond a ranglétrát szépen megjárva azért korrekt rajongótáborra tett már szert előző két lemezének köszönhetően. Legutóbb 2021-ben villantottak a The Wrath Of God című anyaggal, aminek folytatását most egy EP jelenti. A műfaj tehát progresszív metal, amit jó adag dallamossággal és klasszikus heavy metallal felhígítva kívánnak érvényre juttatni. Nem egy elvetemült gondolat ez, pusztán jó képességek és ötletek kellenek hozzá. A zenekar hajtóerejének tekinthető Alex Hernández (gitár) és Asier Larrea (dobok) tengely magabiztosan áll a dologhoz, annyi bizonyos, hiszen hatásaik között olyan nagyságokat emlegetnek, mint a Judas Priest, Black Sabbath, Mercyful Fate és a Queensrÿche. Elmondható azért, hogy nem csak üres frázisokkal bombázzák a médiát, hiszen az előző munkájukra még Tim Owenst (KK’s Priest, Iced Earth, Judas Priest), is megnyerték egy vendégeskedés erejére. Friss kiadványuk meghallgatása után az emlegetett bandák azonnal felismerhető egyéniségét ugyan nem találtam, de a szórakoztató faktor bizony az ő oldalukon is ott áll.
Death Threas From A Star
Nem szeretem az instrumentális anyagokat, legalábbis nagy mennyiségben képtelen vagyok azonosulni velük. Ha hosszú zenei részek vannak egy jól felépített számban, az oké, de a puszta zene mindig elkezd untatni. Épp ezért volt meglepő, hogy a nemrég debütáló Death Threas From A Star csapatának instrumentális EP-je többször is lecsorgott a háttérben, főleg munka mellett és kifejezetten jól esett. A post-shoegaze, doomgaze stílusokra keresztelt (részemről leginkább pszichedelikus zajongás) anyag alapvető tulajdonsága, hogy megköveteli a hangerőt, hiszen a rendkívül élő hatású hangszerek rezonanciájára építi fel a hangulatát. Annak ellenére, hogy minden megcsörren és torzul, egészen szép dallamok rajzolódnak ki a trió által felkorbácsolt zaj-tengerből. Az összességében egységes színvonalú EP-ről egy tételt is kénytelen leszek kiemelni, ez pedig a másodikként felcsendülő Ascension, aminek eszméletlen jó az építkezése. Nem véletlen, hogy a csapat olyan zenekarokat jelölt meg inspirációként, mint a Boris vagy a Pelican, hiszen ők igazi elfelejtett mesterei voltak az ilyen hangulatteremtésnek. Aki kedveli a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének effajta kísérletezőbb (mára azért ez a kifejezés már nem állná meg a helyét) zenéit, az biztosan kedvét leli ebben a dalcsokorban, ami önmagában egy teljes értékű album is lehetne a játékideje révén.
