rattlead.hu
Voltak már különös zenekarok, amikkel összehozott a sors, de az Abysskvlt most viszi a prímet mind közül. Ha a funeral doom nem szokott tömegeket megmozgatni, akkor mit lehet elmondani ennek az orosz zenekarnak az életművéről? Hány embernek a szívét találhatja telibe? Egy régi, és – mint kiderült – felületes ismeretséget elevenítettem fel, amikor belehallgattam legújabb művükbe.
Pont munkásságuk legelején ismertem meg őket, amikor bemutatkozó lemezük, a Thanatochromia hatására felírtam nevüket egy listára (hogy erre még visszatérek), – de aztán a nagy sodrásban hamar a lap alján kötöttek ki, és szép lassan eltűntek a következő oldal takarásában. Megfeledkeztem róluk. Talán azért lett belőlük az emlékek közül kikopott mostohagyerek, mert bár debütálásukon korrekt funeral doom-ot nyomtak, az átlagot nem lépték túl. Hangulatos, de kevés vizet zavaró dalok sorakoztak rajta, amiket hallgatni jó volt, felidézni viszont szinte lehetetlen. Most – az mDzod Rum ismeretében, visszanézve a kezdetekre -, úgy tűnik, hiba volt túl gyorsan elengedni a kezüket, mert a később kijött anyagaikon (a mostanival együtt ez további négy nagylemez és négy EP) épp az a plusz érték jelent meg zenéjükben, aminek hiánya a Thanatochromiát szürkévé tette számomra. A 2018-as Khaogenesis már egy szintet lépő zenekar munkája, akik olyan területére tévedtek a funeral doom amúgy is kietlen tájainak, amerre rajtuk kívül senki se jár – én meg azt próbálom most kideríteni, hogy ez a minden mástól eltérő kép pillanatnyi állapotában mennyire érthető és szerethető a számunkra, és úgy egyáltalán: érdekes-e? Erre kéne rájönnöm a cikk végére.
A csapat több tagja is black metálos múlttal rendelkezik, de rejtély, hogy pontosan kik ők– még a neveiket sem tudtam kideríteni. Nagyjából tíz évvel ezelőtt, egy internetes ismeretségből nőtt ki a (fotók alapján) eredetileg négy (jelenleg inkább öt) tagú zenekar, és az ország méreteiből adódóan javarészt ma is távmunka keretében csiszolják össze ötleteiket. Professzionális stúdióban csak a dob sávokat veszik fel, minden más otthoni körülmények közt, a privát térben kerül rögzítésre. Ahogy egy interjúban említik: az egész ország egy stúdió. Közös kedvenceik közt olyan zenekarokat találunk, mint a Colosseum és az Esoteric, de elmondásuk szerint nem más csapatok zenéjében keresik az ihletet, hanem önmagukban. Csukd be a szemed, és láss!
A nehézséget az adja, hogy az mDzod Rum egyszerre vonzó és fárasztó, vagy mondjuk inkább úgy: türelmet kívánó. Nehéz róla véleményt alkotni, mert szokatlan és csábító koncepciója ellenére könnyen ledobja magáról az embert. Mindig nagy szeretni vágyással vetem bele magam, de egyben még nem tudtam végighallgatni, és ez csak csekély részben köszönhető a monstre játékidőnek, vagy annak, hogy alapvetően mégis csak rideg és mizantróp funeral doom-ról van szó, ami üresjáratban is messzire löki magától a mezei zenehallgatót. Én ezekhez hozzá vagyok szokva (úgy érzem, eddig álltam a sarat), a végzet zenéjének pár lemezzel ezelőtti továbbgondolása azonban – azon túl, hogy valóban egzotikus árnyalatot ad az összképhez -, alaposan összekuszálja a szálakat és megnehezíti a befogadást.
Amiről szó van, azt Hamvas Béla szavaival lehet a legegyszerűbben és legpontosabban megfogalmazni: „Tibetről a ráülepedett buddhizmust nem szükséges lekaparni; a réteg, mint a por, könnyen lefújható, s akkor az ember szemtől szemben áll azzal, ami Tibet mindig is volt a buddhizmus előtt, sok ezer évig. Ez a Tibet röviden és egy szóval: a Bön (phön, bon)”. Ez egy samanisztikus, hindu, perzsa és feltehetően keresztény elemeket is magába foglaló hitrendszer, a Hó Országának legrégebbi szellemi hagyománya, és egyben kultúrájának forrása. A „bon” jelentése kulcsot ad az Abysskvlt zenéjéhez való viszonyuláshoz is: istenigézés, varázsigék kántálásával. Ez a hang a tibetiek számára a kezdet és a vég, a teremtés és a pusztulás szimbóluma – egyben gyógyító és megvilágosító rezonancia.
Az angol nyelvet mára csaknem teljesen elhagyták, és a tibeti, valamint a zhangzhung nyelvre koncentrálnak. (ZhangZhung egy királyság volt, ami a hetedik századig létezett Tibet nyugati részén. Nyelve mára „halott”, de sok szöveg őrzi emlékét. A phön (bon) írások rendre így kezdődnek: jelen szöveget az istenek nyelvéről fordították le a bon szent nyelvére, a zhangzhung-ra.) Az Abysskvlt tagjai nem követői a hagyománynak, „csak” zenészek, akik belemerültek a témába, és a Khaogenesis volt az első kísérletük, hogy a bon zenét és a funeral doom-ot közös nevezőre hozzák. A legutóbbi, metálzenének aligha nevezhető Bon Meditations után két évvel visszatérnek a 2021-es Phur G.Yang világához, ami Abysskvlt fronton számomra jó hír, mert a Bon Meditations hangáramlása nagyon le tudott fárasztani.
Az ide elengedhetetlen kellékek (dob/gitár/basszusgitár) mellett tibeti és nepáli hangszerek hiteles másolatai (rézsípok, combcsontból készült furulyák), ezek módosított változatai, valamint egyedi kialakítású és gyártású saját hangszerek (pl. az „IKiller”-nek nevezett, ló koponyából készült cselló) egészítik ki a sámánzenékből átemelt, a hörgéssel rokonítható,torokhangú éneklést (van ez is, az is), és olvadnak össze sávjaik mázsás súlyú, hipnotikus zenei folyammá, ami nemcsak egészében, hanem részeiben (de még morzsáiban) is monumentális.
Az időben és térben is távoli bon-világ vibrációja élteti az első négy tételt, amiket leginkább dark ambient-ként lehetne jellemezni, és bár gitárok ezekben is jócskán szerepelnek, a dominanciát csak a második részben ragadják magukhoz. Röpködnek a negyedórás vagy még annál is hosszabb szerzemények (a g.Yang-Ma 31 perces!), megy a mantrázás, dörögnek a gitárok, lomha folyóként, beláthatatlan szélességben sodorja maga után egyik tétel a másikat, átrágva magukat a dupla CD 145 percnyi játékidején, kezdve a lemez első felét nyitó sGo-val, kifutva a funeral doom jegyeit előtérbe helyező kettes CD záró darabjáig, a MuZhimThu-ig.
Az egyenként is tonnákban mérhető szerzemények végül olyan tömegű zenévé állnak össze, ami mellett porszem lesz minden hallgatója. Nem csodálkoznék azon sem, ha saját gravitációs mezőt generálna a környéken, ahol szól. A szó szerint monstrum mDzod Rum befogadását megkönnyíti, ha nem zeneként, hanem „monumental soundscape”-ként tekintünk rá, mint ahogy ők is inkább rituálénak tartják művészetüket, aminek szemernyi szórakoztató tartalma nincs.
Ajánlónak szántam ezt a cikket, de nem is tudom, kinek ajánlanám jó szívvel? Talán akinek bejött a tavalyi Fvnerals anyag (írtam róla itt), vagy aki együtt tud lélegezni a Heilung féle szertartásos múltidézésekkel, esetleg Esoteric és Shape of Despair fanoknak, akik a mélység sűrű rétegeiben sem fulladoznak, de leginkább a bátraknak, az óvatlanoknak és a felelőtleneknek, vagyis azoknak a katasztrófa turistáknak, akik nem tudják, mit cselekszenek. Én pillanatnyilag egész jól bírom, de kíváncsi vagyok, mit mondok majd rá a következő életemben.
