Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Sajnos a szerkesztőség újabb megfogyatkozása miatt nem nagyon akar életben maradni ez az “egylemezes” projekt és nem is igazán születnek újabb cikkek ebben a témában, de azért igyekszünk, vagyis igyekszem ezzel is kezdeni valamit. Például amikor először találkoztam a cseh Vuvr zenéjével, azonnal tudtam, hogy méltó lehet ehhez a sorozathoz. Önmagában egy nagyon érdekes próbálkozásról, zenekarról van szó, hiszen egy közel 10 éves pályafutást tudhatnak maguk mögött, melynek kvázi zárása lett egyetlen bemutatkozó lemezük, a Pilgrimage. A csapatot alkotó, akkoriban még fiatal négy srác ráadásul igazán messziről indult zenei téren, mint ahová eljutottak a korongon. A projekt ugyanis hardcore punkot játszott a helyi klubokban, ami aztán fokozatosan kezdett egyre metalosabb irányba terelődni. Még így is komoly talány, hogyan is vált 2001-re progresszív death metallá, ami nem mellesleg irgalmatlan módon inspirálódik a jazz muzsikából és az avant-garde jelzőt is joggal puffogtathatjuk rá. Ezen a vonalon az ezredforduló környékén a világ még mindig a Cynicet éltette, valamint szintén 2001-ben jelent meg az Opeth igazi áttörését hozó Blackwater Park is, tehát nem volt komoly túltermelés hasonló zenékből. Később kezdte bontogatni a szárnyát a Gorod, vagy a kevésbé ismert Serdce, ha már az érdemes előadókat akarom felsorolni. A csehek pedig szépen csendben kihoztak egy ilyen remekművet, majd szépen felszívódtak a zenei életből.
Jómagam éppúgy szeretem a death metalt, mint amennyire szívesen hallgatok jazz kiadványokat is alkalomadtán, nem szoktak különösebb megkötéseim lenni. Ugyanakkor a két stílus vegyítése ritkán szokott jól elsülni, mert gyakran a jazz beépítése pusztán technikai bravúrként, technikai tudás fitogtatásaként jelenik meg sok anyagban. A Vuvr (a zenekar neve a Výzkumný Ústav Vodních Radostí mozaikszó rövidítése, ami szó szerint Vízi Szórakoztatási Kutatóintézetre fordítható) azonban nem kapkod semmivel, nem kíván egymillió hang/másodperc kombóval kényeztetni senkit, mivel más szemszögből közelít a fúzióhoz. Elmondható, hogy a Pilgrimage sokkal inkább egy jazz korong, amit az érzelmek hevében felkorbácsolnak a death metal jellegzetességeit mutató állapotba, úgyhogy így is érdemes közelíteni felé.
Minden szabadon áramlik, legyen szó az extrémebb részekről, vagy a lágyan simogató instrumentális szakaszokról. A tételek felépítésén, ívein érződik, hogy akik lejátszották őket, roppant módon élvezték, amit csináltak. Nézzük őket nagy vonalakban: a mikrofon mögött Adam Klopar hörög szárazan, nyersen, különösebb kreatívitást nem vállalva, de megbízhatóan. Ugyancsak ő kezeli a basszust, ami már jóval izgalmasabb futamokkal, kiállásokkal járul hozzá az összképhez. A banda legtöbbet foglalkoztatott tagja Miloň Nahodil (Forgotten Silence, Sax) dobos, ez pedig hallatszik is a munkáján. Nincs túlbonyolítva a játéka, de mindig a hangulathoz illő és kellően szórakoztató. A tényleges főszereplők véleményem szerint a két gitáros, Radek Kopr és Vítek Jindřichovský, akik ontják magukból az akusztikus témákat, nyakatekert riffeket és free jazz hangulatú szólóikat. Itt-ott a már említett Opeth neve mellett a korabeli Dream Theater hatása is megmutatkozik, de csak néhány pillanatra bukkantak fel Petrucciék futamai. A Vuvr ugyanis kimondottan egyedi zenét tett le az asztalra, csak nem a legjobb időben és közegben ahhoz, hogy a világ felkapja rá a fejét.
Valljuk meg, egy ökölrázásnál még ma is több szükséges a Pilgrimage megértéséhez, vagy inkább átéléséhez. Az album a címéhez hűen egy “zarándoklat”, ami ugyan némi agresszióval, dühvel indul, azonban a maga 38 perce nagyon gyorsan rátér egy olyan ösvényre, melynek célállomása a belső béke megteremtése, a kozmikus nyugalom létrehozása. Ugyan az ösvény improvizációkkal, mellékvágányokkal, különféle hangszerekkel van tarkítva, mégis egyfajta ellazulást hozhat számunkra. A kiadvány hangzása nem a legélesebb kés a fiókban, az élő hatást inkább költségvetési következménynek gondolnám, ha viszont ráhangolódunk a jazz futamokra, akkor egy klubban is érezhetjük magunkat.
A Vuvr zenéjét simán oda tehetjük a cikkben felbukkanó nagyobb nevek mellé még akkor is, ha nekik csak ez az egy pillanat jutott karrierjük során. Akinek nincsenek különféle megkötései, beidegződései azzal kapcsolatban, hogy milyennek kell lennie a metalnak, nyitott füllel képes kiélvezni minden hangot, annak a Pilgrimage megismerése erősen ajánlott.
