Fémforgács
A Five Finger Death Punch-ot az első lemezük megjelenése óta hallgatom. A csapat tökéletes aréna metalt játszik. Nagyon jó érzékkel rendelkeznek a slágerek írásához és teszik mindezt úgy, hogy a végeredmény mégis megmarad kemény muzsikának. A csapat sikertörténete pedig azért különleges, mert magyar vonatkozása is van. Báthory Zoltán ezzel a csapattal megcsinálta az amerikai álmot, innen kis hazánkból indulva. (paff)
Igazság szerint bár tudtam a bandáról – mert Zoli neve miatt itthon azért illett ismerni a nevet -, de úgy kb. 6-7 évvel ezelőttig nem hallgattam. Ha jól rémlik a House of the Rising Sun klipje lehetett az első, meg az I Apologize, ami megmaradt és így már kezdtem követni valamennyire őket. Annyira persze nem fogtak meg, hogy rendsezresen hallgassam és tűkön ülve várjam az újabb anyagaikat. Így nem is gondoltam, hogy nekem ott kellene lennem bármelyik koncertjükön. Annak ellenére sem, hogy a korábbi hazai bulikról jókat olvastam. Aztán a koncert előtt írt paff kolléga (köszi Peti!), hogy van-e kedvem elkísérni, s mivel ráértem, gondoltam miért is ne. A másik két zenekar is fekete ló volt, de avattam már így kedvencet. (Sanyi)
Az estét az angol Malevolence zenekar nyitotta. Bár a csapat már 2010-ben alakult és többször felléptek Magyarországon, én csak a tavaly megjelent Malicious Intent albummal találkoztam velük először. Habár a lemez nem tett rám mély benyomást, tudtam, hogy ez a fajta zene élőben igazán hatásos. Aztán a Heaven Shall Burn – Trivium turnén sikerült is elcsípnem őket. Úgyan az történt most is. A banda mindent megtett, hogy megnyerje a közönséget, és ez sikerült is nekik. Intenzív, old-school metalcore-juk gyorsan magával ragadta a hallgatóságot. Amikor egy kicsit belassulnak és elkezdenek zenélni nagyon jó dolgokat nyomnak. Nyilván hallatszik, hogy rongyosra hallgatták a Pantera, a Hatebreed vagy a Lamb of God lemezeit, de azért ez nem kópia, azon jócskán túlmutat. Nagy jövő állhat a csapat előtt, ha a szelek úgy fújnak. (paff)
A koncert napján próbáltam valamennyire képbe kerülni a két előzenekarral. A Malevolance dalai finoman szólva sem győztek meg, így némiképp szkeptikusan figyeltem az előadásukat. Aztán az első 3-4 számmal meg is maradtak a jó, de hallottunk már ilyet jobb változatban is kategóriánál. Az mondjuk látható volt, hogy zenélni tudnak és kurvára lelkesek. A frontemberük végig kommunikált és addig nyomta, amíg rávette a közönség egy részét a pogóra, meg később egy kisebb circle pit is kialakult. Ez persze a körülöttünk állók láthatóan a 5FDP miatt jött és nem feltétlenül az underground klubbulikon szocializálódott tagját meglepte. A banda viszont rettentően hálás volt. Bár az általuk játszott hardcore alapú, groove metal inkább klubba való, remekül helyt álltak a nagy színpadon is. A koncert második felére aztán a fogósabb dalokat is elővették. A Keep Your Distance pedig egy totál más arcát mutatta meg a csapatnak. Ez egy olyan irány, ami kitörés lehet a dallamosabb, közérthetőbb irányba. (Sanyi)
Másodikként az Ice Nine Kills lépett színpadra. Ők egy amerikai metalcore zenekar, amely 2002-ben alakult Bostonban, Massachusetts államban. Az együttes zenei stílusát a metalcore, post-hardcore, és horror punk elemei jellemzik, gyakran ötvözve dallamos énekkel és kemény gitárriffekkel. Érdekesség, hogy a zenekar a nevét Kurt Vonnegut „Macskabölcső” (Cat’s Cradle) című regényében szereplő fiktív jégből, az „ice-nine”-ból kölcsönözte. A színpadkép itt már sokkal látványosabb volt, ami nyilván szükséges volt a koncepció színpadra viteléhez. A koncert nótái alatt különböző horrorfilmek jelenetei elevenedtek meg a szemünk előtt, amit el is játszottak a színpadon. Nem mondom, hogy új kedvencet avattam, de mind a zenei, mind pedig az előadás tetszetős volt. Így már értem a hatalmas rajongótábort is. (paff)
Az Ice Nine Kills nevét ugyan már hallottam és a buli előtti ismerkedés során is jobban bejött, de itt is inkább a kíváncsiság vezetett. A zenekar erősen ráfeküdt a látványra és igazi horror show-t prezentált. Na, nem abban az értelemben, mint mondjuk Alice Cooper a pályája elején vagy a WASP. Itt ahogy paff írta, a horror filmek (Rémálom az Elm utcában, Pszicho, stb.) megidézése volt a keret. A zene meg pont az az elég dallamos, de még épp elég kemény, hogy széles rétegeket is meg tudjon fogni. Ha pedig még több The American Nightmare kaliberű slágert írnak, vélhetően még többen ismerik meg a nevüket. (Sanyi)
A FFDP-al ez volt az első találkozásom. Bár az utóbbi lemezek már nem forogtak annyit a lejátszómban, mint a korai munkáik, azért azt gondolom képben vagyok a zenekarral. A látványelemek, illetve a színpadkép elég minimál volt (önnön farkába harapó óriáskígyó), de ennek ellenére nem hiányzott semmi. Ez a zenekar nem csak lemezen működik, hanem élőben is. Az egész csapat nagyon egyben volt, de külön ki kell emelnem Ivan Moody-t.
A „problémás” frontember színpadra termett, ez nem vitás. Azt, hogy a hangja valami csoda, azt már lemezen is megszokhattuk, viszont élőben tényleg a tökéletes frontembert hozta. Tökéletesen rezonált a közönséggel, szerintem néha meg is feledkezett magáról. A megható köszönetnyilvánítós beszéd és a Zolinak készített „magyar torta” után, már úgy lelazult, mintha egy családi szülinapi zsúron lett volna. A színpadra invitált gyerekek falatozásánál azért észbe kapott, hogy ennyi idő azért nincs erre.
Egy ilyan diszkográfiából elég nehéz lehet meríteni egy-egy koncertre, hiszen a csapat dalainak nagy része potenciális sláger. Az, hogy kinek mi üt be jobban azt már egyéne válogatja. A Welcome to the Circus – Lift Me Up – Trouble hármas mondjuk elég erős kezdésnek bizonyult. Nálam a csúcspontok voltak még a Jekyll and Hyde, a Salvation, a Wrong Side of Heaven, illetve a teljes ráadás. Under and Over It – Never Enough – The Bleeding, azt hiszem ehhez nem lehet mit hozzátenni.
Minden nemében kiváló koncert volt, viszont afölött nem tudok napirendre térni, hogy Zoli egy szót sem szólt a közönséghez. Magyar színpadon, egy 10 perce Zolit skandáló közönséghez. Úgy vélem, ez nagyon gáz. Csalódtam. Ez szerintem alap lett volna. Olyan volt, mintha Ivan jött volna haza, nem Zoli. Egy facebook hozzászólásban írták: ”Mi tegnap találkoztunk a zenekarral. Én magyarul beszéltem Zolihoz, ő pedig angolul hozzám. De megértettük egymást.” Érthetetlen…Én azt gondolom, hogy itt Zoli az, aki nem igazán érti mit is jelent nekünk rajongóknak egy-egy kedves szó. Hatalmas potenciál van abban, hogy kicsiny hazánk fia ennyire vitte, annak ellenére is, hogy minden ellene szólt. De… magyar rajongóként ne én legyek már zavarban a múltban megtörtént vélt/valós sérelmekért. Mert ezen az estén úgy érzem mindenkit büszkeséggel töltött el a zenekar alapító magyar mivolta. Elmondás, színpadelemek és interjúk alapján magát a főhőst is (magyar zászló, meg torta, meg kisf*szom). Az introvertált (akkor miért ő nyilatkozik szinte mindig?), nem tud már magyarul (Nem szavalni kellett volna, nem ezt várta senki. Random külföldi zenekarok is összehoznak egy jó estét Budapestet, ha akarnak), stb. köröket meg ne is fussuk le, mert fölösleges. Kár ezt ragozni, nincs magyarázat arra, hogy egy sziasztok/köszönöm kombó nem fért bele. Vagyis van. Azért mert ő nem akarta. Minden további egyeztetésre készséggel állok rendelkezésére. (paff)
A főzenekar hozta azt, amit egy ekkorára nőtt csapattól elvár az ember. Nekem legalábbis nem volt különösebb hiányérzetem. A hangulat tökéletesen rendben volt. Mindenhol éneklő emberek körülöttünk. Nekem a csúcspontokat a nyitó Welcome to the Circus, a Wash it All Away, The House of the Rising Sun, Wrong Side Of Heaven jelentette, de az IOU, meg a Burn MF is. Ez utóbbi még úgy is, hogy nem szeretem a hosszú dobszólókat.
Az mindig jó élmény, ha gyerkőcöket látok a bulikon, az itt színpadra invitált srácoknak pedig biztosan örök emlék lesz. Így kell ezt csinálni. Az pedig, ahogy a frontember végig vezényelte a koncertet, minimum tanítanivaló. Az amúgy tényleg jogos elvárás lett volna, hogy Zoli néhány üdvözlő mondattal kedveskedjen a rajongóknak vagy elbúcsúzzon tőlünk. Bár én is furcsállom, de igazából emiatt nincs bennem hiányérzet.
Ami miatt kicsit van, az a kivetítők hiánya. Mi viszonylag közel a színpadhoz, jó helyről néztük, ám az ülőhelyesek, meg a keverőnél vagy még hátrébb állók nem hiszem, hogy sokat láthattak. De ez már tényleg csak amolyan szőrszálhasogatás. A látványt amúgy a fények meg a lézerek elég jól fokozták. Én mindenesetre örülök, hogy ilyen zenekarokat láthatunk. Köszi LiveNation! (Sanyi)
