rattlead.hu
Lorna Shore kitaposott ösvényén
Már az alcím is eléggé sokatmondó, de azért ennyire nem fogok előre sietni, úgyhogy kezdjük az elején.
Cj McCreery, miután kirúgták a Lorna Shore-ból és tisztázta magát a szexuális zaklatási vádak alól, egy pár évig csendben pihent egészen 2022-ig, amikor nyilvánosságra hozta új projektjét az Immortal Disfigurement-et (nem túl eredeti név, de ez nyilván érthető, hogy honnét kezdte és miért ezt a nevet választotta) és hozzá egy single-t, a Dragged Through the Inferno-t, ami eléggé meggyőzött, hogy bizony a másik közkedvelt szörnyhörgő vokálos nem mondott le a zenekarosdiról, sőt hozzácsapódott még az ex-A Wake In Providence gitárosa Josh Freeman és a Winds Of Plague basszusgitárosa, Shane Slade. A dal eléggé meggyőző volt, bár néhol érződik rajta, hogy egy Lorna Shore/Sign Of The Swarm kópia lesz, amin meg se lepődtem. Igazából még örülök is neki, hogy a Szimfonikus Blackened Deathcore ekkora lendülettel kezd bejönni egyre több embernek és még jobban megmutatja, hogy a deathcore-ba igenis lehet további muzikális és epikus elemeket is beleépíteni. Azonban a lemez kieresztésével még várni kellett, mert habár teljes jogú dobosuk nincsen (ezt nem is értem) és CJ a maszterelési munkálatokat is eléggé elnyújtotta, hogy a rajongóknak a legjobb produktumot biztosítsa és hogy ezzel a debüt koronggal betonozza be magát ismét a modern metal közegbe. Végül a debütlemez Június 7-én látta meg a napvilágot és nemes egyszerűséggel csak a King nevet kapta. Amint megláttam, hogy Spotify-on elérhető azon nyomban elkezdtem hallgatni, analizálni, hasonlóságokat észrevenni a lemezen és igen van benne, de nagyon sok embernek nem igazán fog feltűnni a Lorna Shore és az Immortal Disfigurement közti hasonlóságok.
Ahogy a lemez már rögvest megindul a címadó tétellel, máris az epikus magasságokba kerülünk, és ahogy megszólal CJ lehengerlő blastbeat hulláma, a komplex riffek kakofónikus kíséretében, egyből lerí a dolog, hogy egy újratervezett Lorna Shore lemezt kapunk, amit megismétlek: nem feltétlenül egy rossz dolog! Ami elsőre feltűnik nekem, hogy a dobok mennyire organikusak és élők a számomra és nincsenek annyira digitalizálva, mint a Lorna Shore Pain Remains lemezén. a dallamosság és a virtuóz szólók, a szimfonikus elemek mindegyik dalon megtalálhatóak, akárcsak a kórus énekek és az erőteljes kalapácserejű breakdown-ok is. És persze CJ manifesztálódó szörnyhangskálái. A King-nél nem feltétlen érzékelem azt, hogy CJ versengeni akarna Will Ramos orgánumával, hanem egyszerűen csak hozza a saját formáját és igyekszik néha egy kis extrát belecsempészni. Sokan mondják azt, hogy szeretne olyan lenni mint Will, de ez nekem nagyon nonszensz lenne, mert két különböző deathcore vokalistáról beszélünk itt. Mindegyikőjüknek más és más az erőssége. Az egyik igazán kedvelt nótám a lemezről a Force-Fed, ami egyszerű black-es és katasztrófikus-apokaliptikus zenei struktúrájával szabályosan elvarázsolt és egyben ebben a dalban lévő breakdown minden képzeletemet felülmúlja. A refrénje is szabályosan bele lett billogozva az agyamba annyira hatásos! Az utána következő Crimson Vision erőteljesen a Behemoth hangulatvilágával csap le közénk, csak extrának van hozzátéve egy kis breakdown orgia és némiképp még elvetemültebb mód alvilágibb, mint bármelyik modern Behemoth dal.
Dinamikáját tekintve a dal remekül váltakozik és kivételesen jól megy át harmonizálásból pörölypusztító riffelésbe. Josh Freeman kisujjából kiteker mindent IS! a szólóiból, de épp csak annyit, amennyit a dal megengedhet magának és ettől remek egyensúlyban marad a dalszerkezet többi részével. Showcase Ov Phlegm egy elég érdekes tételnek minősül a szememben, mert sokkal inkább hajazz egy Cradle Of Filth/Shadow Of intent ivadéknak, de szerencsére nem Dani Filth kezd el visítani a fülesemben, hanem CJ ontja belém vérgőzös mély tébolyát. A dalok eddig nem feltétlen olyan technikásak, mint a Pain Remains tételei, de el kell ismernem, hogy a hangzása valamiért egy hangyányit eléggé meggyőzz, hogy szeressem is ezt a lemezt. Sacrificial Submission-nel is inkább kezd egy picivel Dimmu Borgir és Septic Flesh nosztalgiává válni a sok szimfonikus elemmel és csak CJ hangja, a mély hangolású gitár (szubjektív tudom) és a breakdown zápor az, ami igazán egyedivé teszi ezt a Túlvilági elfajzott lemezt, méghozzá jó értelemben. Volt itt egy rész ahol CJ ismét próbálta Will Ramos magas screamjét megütni, de picivel talán alább marad, így ettől lesz picivel egyedibb az ő vokálja, hogy nem üti meg azt a mércét. A zongorafutam és rádióvokál effekt okoz bennem némi mentális borzongást és a szóló az egyetlen, ami vissza tud rántani a delíriumból. A Home Out Of Hell intro-ja is kezd picit egy Diabló játék indulójához hasonlítani, ahogy a dalok többsége eddig a lemezen, mert ennél epikusabb elemeket tényleg elég nehéz találni, max különböző fajta PC, illetve konzol játékokon és tekintve hogy ezeknek is nagy rajongója vagyok, nagyon el tud vinni engem egészen más dimenziókba. Az, hogy ez pedig ötvözve van deathcore és black metal elemekkel, még inkább megérdemelné, hogy a lemez egy-két dala szerepeljen egy Diabló vagy Warhammer játék dallistáján. Itt realizálódik bennem, hogy nemcsak picivel eltér a Lorna Shore-tól, hanem inkább annak az ösvényét szántja fel még mélyebben és teszi még epikusabbá azt, hogy mások ne igyekezzenek ezt leutánozni (megjegyzem, ez úgyis meg fog történni idővel, vagy már épp folyamatban van).
Másik igazán nagy kedvenc tételem a lemezről, a Painless Execution, aminek már a nevéért is megérdemelne 10 pontot nemcsak a zenéje miatt! Teljes gőzzel haladó lángoló utasszállítóként zuhan a földbe és hatalmas pusztítást okoz a hallójárataimban, köszönhetően a blastbeat zápornak, az infantilis szólónak, CJ-nek és a dal hangzásának együttesen. Az Into The Fog (Isolation) egy picivel sejtelmesebb és inkább kényelmetlen dal, tekintve, hogy itt picit vissza van véve a tempóból és sokkal inkább melankólikus, mintsem hogy kaotikus lenne a többi tételhez képest. De ettől függetlenül megvan a maga bája is ennek a dalnak, akárcsak az összes H.P. Lovecraft novellának és erőteljes érzés támad bennem, hogy ennek a dalnak a hatására elkezdjek olvasni Grimdark novellát, aminek bizony sosincs happy endje, akárcsak ennek a tételnek, ahogy kiveszem a dal szerkezetéből. A There Is No Light-nál kezdem kicsit érzékelni, hogy a kreativitás kezd alábbhagyni zeneileg és úgy gondolom, hogy itt már az eddig felhasznált ötletek kezdenek új formákat ölteni, de hatékonyság szempontjából ez a dal is melankólikus és nyomasztó és csábító. De ha már ellövünk egy hangulatelemet egy lemezen, akkor igyekezni kéne a második ilyen hangulatelemet a lemez más helyén ellőni, de értelemszerűen nem én vagyok aki összerakta a lemezt, úgyhogy én csak hátradőlök és kivárom a végét, ami hamarosan be is következik a Forevermore-al. Ismét visszahozza az epikusságot még egy utolsó menetre, hogy érezzük az alvilág magasztosságát és hogy a mélység entitásai hatalommal vértezzenek fel minket!
A lemez 52 perces játékidejével nem tűnik vészesnek, sőt még egy jó játék mellett módfelett élvezhető és el kell ismernem, hogy CJ ismét nyeregben van, habár a dobos hiány és a maszterelés miatti késedelem némi bizalmat von el ettől az új zenekartól. Josh az eget is leszólózza, a dobok (bárki is dobolta föl) nagyon jól szólalnak és nagyon természetes. Néhány kisebb bukkanót leszámítva így a dal vége felé, hatalmas elismerésem a zenekart illetően és ennél jobb debütlemezhez majd még jobb és még jobb folytatásokat fogok várni.
