Fémforgács
Előfordult már, hogy találkoztam egy jó zenekar jó lemezével, amit párszor meghallgattam, viszont 3-5 év elteltével ismét rá tudtam csodálkozni a következő anyagukra szinte újdonságként, mert menet közben elveszítettük egymást. Ez természetes dolog, hiszen nincs ember a földön, aki minden zenekart, lemezt meg tud jegyezni. Az amerikai Akhlys esetében viszont nem ez a helyzet. Először 2015-ben találkoztam velük, a The Dreaming I című második lemezükkel, ami részemről debütálásnak is nevezhető, mivel a 2009-es, nagyrészt ambinet tételekből álló Supplication még csak a zenekarrá érett projekt vezérének, Naas Alcamethnek a szüleménye volt. A The Dreaming I azonban úgy letarolt, hogy a mai napig szívesen veszem elő, ha valami igazán sűrű és nehéz, rémálomszerű képződményre vágyok. Hasonlóan jól sikerült az öt évre rá elkészült Melinoë is, ami talán egy kecskeszőrszálnyit engedett a misztikumból és a nyomasztásból, de kellően ápolta tovább a sajátos útirányt, most pedig megjelent a House Of The Black Geminus, ahol nemhogy csökkent, hanem inkább emelkedett a tét.
Gyakran hangzik el ugyanis, hogy a harmadik korong utáni időszak egy zenekar életében mindig vízválasztóként szolgál, ahol el kell dönteni, merre tovább. Az Akhlys nem a komolyabb horderejű változások mellett tette le a vokság, hanem a bevált formulák tökéletesítését helyezte előtérbe. Ennek meglátszik az eredménye, ugyanis a friss dalcsokor semmivel sem marad el a megszokottnak mondható minőségtől, sőt, a még tovább finomodott, vagy inkább árnyalódott receptúra most működik igazán. A folyamatban kétség kívül fontos szerepet játszott Eoghan dobos véglegesítése (Astraeus, Suns Of Sorath, Palus Somni), valamint Nox Corvus gitáros felvétele (Aoratos, Serpent Of The Black Forest, Bestia Arcana, Nightbringer, Excommunion stb.), akinek jelenléte mindennek nevezhető, csak meglepőnek nem, hiszen Naas eddigi projektjeinek legütősebb lemezein már hallhattuk játszani. Olyan volt idehozni, mint a sakktáblán elfoglalni egy előnyben részesített pozíciót a további tervek tekintetében, hiszen a lemez a gitártémákban erősödött leginkább.
Ha valaki még Akhlys-szűz, annak gyors körvonalakban: ez egy olyan anyag, mely szellemiségében simán odatehető egy Burzum vagy Mayhem mellé, de nem azok hagyományainak ápolásában kíván részt venni, hanem átemelni azt a modern világunkba. Ebben fontos szerepet játszik a disszonancia, az alapvetően idegességet, nyugtalanságot szülő hangok főszereplővé tétele, valamint egy cseppnyi indusztriális, esetleg urbánus sötétség. A gyomrost a laza koncepció igyekszik a megfelelő erősségűre belőni: rémálmok, az éjszakában bújkáló, emberi lelket zabáló felfoghatatlan entitások, ősi és elszigetelt misztériumok állnak csatasorba, hogy ledöntsék azokat a falakat, melyeket a legzsigeribb félelmeink kitudódása ellen próbálunk szilárdan tartani. A jóval masszívabban ható dark ambientes kezdetek továbbra sem vesznek el a múlt homályába, hiszen az Akhlys most is a monotóniát, a hipnotizáló erővel bíró tudatrombolást választja fő fegyvereként. Ez egyrészt azért jó, mert már a nyitó, közel 12 perces The Mask Of Night-Speaking során szépen kirostálja azokat, akik nem feltétlenül vevők erre a fajta muzsikára, vagy esetleg pusztán a borító láttán böktek rá a korongra, reménykedve valami meditációs zenében, amit betolhatnak a nyugdíjas jóga csoportban is. A baljós, végzetes témák a bevezetésnél alapnak számítanak, viszont elég gyorsan beindul a dara, amely során az egekbe szökik a hallgató pulzusszáma és megkezdi delíriumos állapotban való botladozásait egy idegen, ellenséges világban. Ugyan azonnal ütött a tétel, de megvallom őszintén, hogy egy átlagosan jó kezdésnek minősíteném, ellenben a folytatással, ami valóban tarolt. A Maze Of Phobetor során egy veszettséggel fertőzött, kényszerzubbonyra érett darázsraj költözött az agyamba és mindezt kurvára élveztem. Zseniálisan építkezik az egész dal a valamivel rövidebb 7 és fél perc alatt, apró változásai és csúcspontjai révén pedig végig fenntartja az érdeklődést.
Nincs ez másként a Through The Abyssal Door esetében sem, hiszen itt szájízemnek megfelelően sok a doomos tempó, méghozzá a lehető legelborultabb formában. Egy laza 6 percre megtorpanunk a szimplán dark ambientes Black Geniusnál, amit nem tartok jó döntésnek. Nem újdonság ez a fajta szerzemény az Akhlys munkásságában, de itt kifejezetten fékező erőként hat, mindenképp a kiadvány végére tettem volna levezetésnek. Főleg, hogy a következő csúcspont érkezik Sister Silence, Brother Sleep címmel. A monumentális pusztítást egy kicsivel közvetlenebb, tipikusabb szerzemény követi az Eye Of The Daemon – Daemon I képében, ami valahogy nem képes kerek zárásként funkcionálni.
Namármost azt írtam, hogy az Akhlys emelte a szintet. Ezt nem vitatom, de egyértelműen akadtak olyan dolgok a korongon, amivel nem tudtam mit kezdeni. Ilyen a már említett ambient darab egy alapvetően doomos lassulás után. Egy 53 perces lemez esetében lazán kukázható lett volna a dolog. Szintén meglepett a valamivel gépiesebb, sterilebb hangzás, ami gondolom az indusztriális irányba akart egy lehelletnyit mozdítani a végeredményen, számomra mégsem volt annyira hihető. Szó se róla, a House Of The Black Geminus egy modern fekete fém opusz a felső ligából, ám alkotóit utolérte a zsenik átka: ráéreztek önnön nagyságukra és a fantasztikus ösztönösség irányából tettek egy lépést a szintén fantasztikus tudatosság és profizmus felé, amit viszont kevésbé kedvelek. A hangulatot és a zenészek kvalitását mégsem lehet sutba dobni, így egyetlen pontlevonással bírságolom őket és némileg jobban ráhangolódva még elő fogom venni párszor ezt az anyagot is.
