Hard Rock Magazin
Alig térek magamhoz! 10 napon belül látni a 2 Schenkert, ez ritka pillanat az ember életében. Michael Schenker utoljára 1986-ban adott koncertet Magyarországon, akkor a Scorpions előzenekaraként játszott 1 órát, és mint legnagyobb hazai rajongója, már akkor is megmozgattam minden követ, hogy ott legyek, habár sorkatonai szolgálatomat töltöttem, és a bevonulás napjára nem adtak eltávot senkinek. Kivéve engem. Később még egyszer járt Budapesten, 1993-ban azonban csak bátyja zenekarának koncertjén egy ötszámos akusztikus blokkban szerepelt. Azóta elhidegültek egymástól, de idén hazánkban ismét közel kerültek egymáshoz. 10 nap közelségbe.
Rudolf Schenker azt nyilatkozta nemrég, mindig az volt az álma, hogy a világ egyik legnagyobb rockzenekarává tegye a bandáját, míg öccse, Michael a világ egyik legjobb gitárosává akart válni. Mindkét germán álma teljesült, csak épp nem együtt, hanem külön utakon jutottak el odáig. Bár a legelső Scorpions-albumon még „Miháel” gitározott, miután pár évre elrabolták az ufók és Angliába költözött, már „Májköl” Schenker nevét emlegették a szakírók és zenészek. A rockszakma olyan meghatározó személyiségei nevezték ikonjuknak vagy nyilatkoztak róla elismeréssel, mint Eddie Van Halen (Van Halen), Yngwie Malmsteen (Alcatrazz), Kirk Hammett (Metallica), Uli Jon Roth (Scorpions), Randy Rhoads (Ozzy Osbourne), John Norum (Europe), Richie Faulkner (Judas Priest) és Adrian Smith (Iron Maiden). Rudolf pedig megtöltötte a világ legnagyobb arénáit a New York-i Madison Square Gardentől a londoni Wembley-n át a japán Saitamáig.
Múlt hónap végén láthattam a Scorpionst, ahogy Rudi 76 évesen még mindig profi show-val kápráztatja el a közönséget egy tízezres arénában, most pedig pár száz ember előtt villantotta meg tehetségét a 69 éves Michael, a német húristen – volt egy ilyen rovatunk pár éve a HRM-en –, de aki eljött, az láthatóan jól szórakozott és libabőrös testtel, leesett állal távozott.
Volt, akinek az volt a célja, hogy elcsípje a gitárost egy közös fotóra a koncert előtt, nekem az, hogy közvetlen közelről, szemtől szemben élvezhessem a műsorát. Így amikor hírverésünknek hála nagyobb helyre tették át a koncertet, kihasználva a lehetőséget, harmadik sorbeli jegyemet visszaváltva az 1. sor 6. széket támadtam meg a jobb oldalon. Konkrétan Schenker mikrofonállványával szemben ültem.
Nyolckor az Into The Arenával elkezdődött a műsor, az ikonikus instrumentálisban rögtön az elején megvillantotta páratlan tudását, volt itt minden, bonyolult riffek, istentelen tekerések, dúdolható dallamszóló, harangozás a húrokon, fej fölé emelt hangszer, a 22 bundos Gibson E húrjának 1 egész hanggal megnyújtása a csúcsponton és persze a jellegzetes testtartás, ahogy lába közé kapja a Flying V alsó szárát.
Folytatódott a műsor a Gary Barden-éra klasszikusával, a Cry For The Nationsben a Marshall előtt gerjesztett hangszer adja az intró sava-borsát, és persze folytatódtak a jól ismert dallamok, az énekes mikrofonjából és a gitárból egyaránt.
A végén a túlfeszített E húr magasaira Robin McAuley reflektált egy rövid ének-gitár párbajban. A szintén nem fiatal, 71 éves frontembert nyugodtan odatehetjük a 10 nappal korábban hallott Klaus Meine mellé, már ami a hangját illeti. Mozgásban bőven lepipálta német kollégáját.
A következő két dal inkább a magamfajta ínyenceknek szólt, a második MSG-albumról a Looking For Love dallama még meg is ihletett annak idején, a méltánytalanul alulértékelt ‘Built To Destroy’ lemezről a Red Sky UFO-t idéző riffjei mindig is csodálattal töltöttek el.
Rövid kitérő az új lemezre – Emergency –, mely felpörgette a dobos, Bodo Schopf vérkeringését, majd vissza a klasszikusokhoz: a Rock You To The Ground bluesa annak idején Graham Bonnet torkából tört elő, de McAuley sem vallott szégyent vele, talán egy helyen hajlított lefelé az eredetihez képest.
Ami meglepő volt számomra, hogy az ‘Assault Attack’-ról 3 számot is játszottak, míg az énekes által fémjelzett 3 albumról egyet se. Pedig egy Save Yourselfnek vagy egy This Is My Heartnak nagyon örültem volna.
És itt jött a vízválasztó! Eddig a műsor megegyezett a 2 nappal korábbi barcelonai és az egy hónappal ezelőtti svédországi fesztiválprogrammal, melyet a délutáni sávban játszottak, így az 1 órás műsoridő behatárolta lehetőségeiket, konkrétan az összes UFO-dalt kigyomlálták a programból, hogy beleférjenek. Féltem, hogy mivel idén csak ez a 3 koncertjük volt bejelentve, nem fognak külön műsort csinálni a magyaroknak, hanem lenyomják a szokásosat, mint 2 éve a Black Veil Brides a Budapest Parkban, és hazamennek.
De nem, felcsendültek a Doctor Doctor kezdő riffjei, és tudtam, innen még inkább enyém a világ! Nem tudtam visszafogni magam, ülve roptam! Barátom a szomszéd székről le is videózta ezt a dalt, ami balról időnként belóg a képbe, az belőlem lóg ki.
A dal végén még a győri polgármestert – aki egyébként szintén az első sorban tombolta végig az estét egy AC/DC-pólóban – is meginvitálta egy pacsira az énekes. Itt kell megemlítenem: érdekes volt ülve nézni egy Schenker-koncertet, mint mikor egy házibulin benyom az ember egy videót, és a barátokkal közösen nézik a koncertfilmet. Épp csak egy sör hiányzott a kezünkből. Csak itt hús-vér szereplők adták elő élőben a produkciót, olyan intenzitással, hogy mozgott a lábunk a zene ritmusára, ütöttük a ritmust a combunkon és teli tüdőből énekeltük a dalokat. Egyedi és felejthetetlen volt. A japánoknál nagy divat ez az ültetett koncert, fura volt, de az első sorból hibátlan élményt nyújtott.
Örök nagy szerelmem, az On And On sem maradt ki, szóval lelkesedésem határtalan volt, amikor Steve Mann a billentyűállvány mögé állt és felcsendültek az ismerős dallamok. Erre szoktam mondani, hogy még a szóló dallama is fütyülhető vagy dúdolható, pedig nem egy balladáról beszélünk, ez mindig is egyedivé tette Michael Schenker játékát, talán csak Gary Moore jut eszembe, akinek hasonlóan dallamosak, ugyanakkor technikásak a szólói.
Rövid kikacsintás a régmúltra egy UFO-slágerrel, a Shoot Shoot tényleg amolyan rádióbarát nóta volt a hetvenes években, persze ebből se maradhatott ki a virtuóz virga (magyarul shreddelés). McAuley-nak nagyon jól állnak a UFO-dalok, jobban énekli ezeket, mint Phil Mogg vagy Schenker bármelyik más énekese.
Aztán visszatértünk az MSG világába az Attack Of The Mad Axemannel, melyről egy időben becenevét is kapta a húrok bajnoka. Ebben előkerült rövid időre a slide-gyűrű is.
Armed And Ready és Desert Song, megint két MSG-alapvetés – utóbbit még Yngwie Malmsteen is játszotta az Alcatrazzban, nem a semmiből jött az a vélemény tőle –, ebben is ott a védjegyszerű dallamszóló, mely után Schenker az üveghangokkal játszadozott a gitáron, meg az a szintén jellegzetes gitárfejnyomkodás, mellyel a tremoló hiányát pótolja a Gibsonon.
Igen, újra Gibsonon játszott, Elliott Rubinsonnak, a Dean gitár tulajdonosának halála után ugyanis a Gibson beperelte a másik gitárcéget a Flying V forma eltulajdonításáért, így Michaelnek választania kellett, vagy visszatér az eredeti hangszeréhez, vagy – és ez számomra is elképzelhetetlennek tűnt, annyira hozzánőtt ez a forma – más dizájnú hangszerre vált. Az mondjuk fura volt, hogy egyetlen hangszeren nyomta végig az egész estét.
A Natural Thingben Steve Mann – akit amolyan szürke eminenciásnak szoktam nevezni, de hófehér hajáról meg inkább az újjászületett fehér Gandalf jutott eszembe – is kapott egy lehetőséget, hogy megvillantsa technikáját egy gitárszóló erejéig, később, a repetában, a Too Hot To Handle alatt ő is repetázhatott.
A Let Sleeping Dogs Lie-t követő Assault Attackban a közönség vastapsa kísérte a kísérteties akkordbontást. Itt már alig bírtam visszatartani magam, hogy ne pattanjak fel, de a hátsó sorokból előmerészkedő, és a széksorok két oldalán állva tomboló nézőket is szekusok tartották kordában, hogy ne rohanhassanak be középre, itt nem tehettem volna meg azt, amit Prágában, hogy az első sor előtt álltam.
Igen, a prágai Michael Schenker Fest emlékezetes koncert volt a 4 énekessel, ezek egyike, Robin McAuley most is itt volt. És a hátralévő időben már kizárólag UFO-dalokkal szórakoztatott minket. Persze Michael sem volt rest, a stúdióban 4 perces, idén éppen 50 éves Rock Bottomból olyan 15 perces koncertnótát varázsolt, amivel csak még jobban felpezsdítette a közönség vérét.
A dal nagy lezárásában a szokásos módon a dobos köré gyűltek a zenészek, és egy hevenyészett dobszólót is kaptunk befejezésképpen.
És ha valaki azt várta, hogy ezek után lemennek a színpadról és vagy vége a koncertnek, vagy egy rövid szusszanás után visszatérnek, az nagyot tévedett. „Do you want some more?” – hangzott el a gitáros szájából, és már bele is csaptak a Too Hot To Handle-be, melyet megállás nélkül követett az Only You Can Rock Me. Ennek specialitása az a dallamszóló, mely a refrén énekének kvázi második szólama. Imádom!
9:40-kor, 100 perc játékidő után elköszöntek és a nézők vastapsa sem tudta rávenni őket még egy visszatérő meghajlásra, lepacsizásra sem. Itt járt a Fantasztikus Négyes, Michael Schenker, Robin McAuley, Steve Mann és Bodo Schopf, akik már 1986-ban is letették névjegyüket Magyarországon. Azóta vártuk vissza a gitároslegendát, de vissza kellett rendeződnie hosszú évek után ennek a felállásnak ahhoz, hogy megtörténjen a csoda.
Az ötödik tag, Barend Courbois basszusgitáros megtette a dolgát, hiba nem volt benne, ugrált McAuley-val a közönség helyett is, de nem hagyott bennem mély benyomást. Az látszott, hogy megbízható basszer, de semmi extrát nem volt lehetősége mutatni.
Köszönet Győr város polgármesterének és a Livesoundnak, hogy létrehozták ezt a csodát, amire 38 éven át vártunk. Nem mondom, hogy azóta nem láttam a gitárost, a 2006-os bécsi koncertről szóló beszámolóm még a HammerWorldben is megjelent, 2009-ben pedig a kalandozó magyarok tagja voltam, akik eljutottak Augsburgig, hogy a németek sorfala szétnyíljon előttünk a Bécsben vett 25. évfordulós MSG-pólónkat meglátva, de az igazi mégis az, amikor hazai földön élvezhetünk egy ilyen bulit.
És még egy gondolat: tökéletesen szólt az egész, a hangosítás hibátlan volt, hallottam minden egyes szavát az énekesnek, minden hangszert, a túloldalon halkan a gitár alá tett szintiszőnyeget is. Lehet, hogy nem kéne mindenkinek dobhártyarepesztésre törekedni, láttuk, mire vezetett a Mötley Crüe hangerőháborúja is, a Def Leppard előzenekarként magasan verte minőségben a főbanda produkcióját.
„Megemlegeted még ezt a koncertet!” – e szavakkal bocsátott utamra kedvenc feleségem, amikor a kánikulában elindultam Győrbe, a Michael Schenker Group előadására. És bár ő a meleg és egy esetleges közlekedési baleset miatt aggódva ejtette ki ezt a mondatot, más értelemben, de igaza lett. 38 évig emlegettem a húristen 1986-os magyarországi látogatását, mostantól viszont ez az új hivatkozási alap. Az ilyen estékért érdemes élni!
Into The Arena / Cry For The Nations / Looking For Love / Red Sky / Emergency / Rock You To The Ground / Doctor Doctor / On And On / Shoot Shoot / Attack Of The Mad Axeman / Armed And Ready / Desert Song / Natural Thing / Let Sleeping Dogs Lie / Assault Attack / Rock Bottom / Too Hot To Handle / Only You Can Rock Me
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Csiki László
Videó: Tóth József
