rattlead.hu
Az elmúlt hetekben több olyan anyagba is belefutottam, amely tetszett ugyan, ám sajnálatos módon túlságosan is emlékeztet a nagy példaképek bizonyos alkotásaira, stílusára. És lehet, hogy előadójuk aktuálisan izgalmasabb zenét játszik, mint azok, akiket – valószínűleg akaratlanul – másol, ám a dalok hallgatása közben ott van bennem, hogy túlságosan is ismerős, vagyis nem igazán eredeti a produkció.
Ha az anyanyelvükön éneklő nagy öregeket (Héroes del Silencio, Mägo de Oz, Sangre Azul, Tierra Santa, Barón Rojo stb.) nem számítjuk, a Vhäldemar kétségtelenül Spanyolország egyik első számú metal zenekara. A 1999 óta létező baszk formáció erőteljes, ugyanakkor dallamos heavy/power muzsikát játszik, és az idei már a hetedik nagylemeze. Ami viszont az idei albumot hallgatva azonnal feltűnik, hogy Carlos Escuderóék sűrűn hallgathatták Udo Dirkschneider és a Gamma Ray anyagait. Ezzel tulajdonképpen körül is határoltam a banda által játszott muzsikát – gyorsan hozzátéve, hogy a számok fogósak, a produkció élvezetes, Escuderónak harapós, mérsékelten gonosz énekhangja van, amely sem Kai Hansen, sem Udo orgánumával nem téveszthető össze. Inkább a hangszeres részek azok, amelyek az említett bandák világát idézhetik fel a hallgatóban.
Én legutóbbi anyaguk, a 2020-as Straight to Hell révén ismertem meg őket, és már az a dalcsokor is kellemes élménnyel szolgált, az idei album azonban még arra is rátett egy lapáttal.
A legtisztábban talán a lemezt nyitó Devil’s Child hozza a Gamma Ray-re jellemző dallamvezetést. Udo-s, Accept-es hangulatba a címadó nótát hallgatva kerülök, a Brothers énektémáin viszont már Jorn Lande hatását érzem. Összességében mégsem mondhatom, hogy a múltban ragadtak volna a srácok, a Sanctuary Of Death ugyanis egy mai europower anyag, olyan kortárs zenekarok muzsikájával rokonítható, mint a The Lightbringer of Sweden vagy a Mystic Prophecy. Pedro J. Monge gitárja gyakorlatilag minden számba énekes kollégájánál is dallamosabb témákat hoz, amitől az egész anyag egy nagy slágerparádénak, best of válogatásnak tűnik. Ahogy azt a csapat ismerői megszokhatták, a Vhäldemar minden albumán szerepel egy Old King´s Visions című szerzemény, amelyek vélhetőleg egy összefüggő történet darabjai. Itt a hetedik rész (Part VII) hangzik el, amely nemcsak kuriózum, hanem speed-es sodrásával és melodikusságával még ütős nóta is. A blues-os felhangokban bővelkedő Brothers is óriási szám, amelyből süt a magabiztos hangszeres tudás és a műfaj melletti maximális elkötelezettség.
A Deathwalkerben Mongétől egy már-már Yngwie Malmsteen-i, neoklasszikus szólót hallunk, az olyan dalokban pedig, mint a Dreambreaker vagy a Sanctuary of Death, a billentyűs Jonkol Tera is igazolja kivételes képességeit. Gyenge nótát nem tudok említeni, kedvenceket viszont annál inkább: a képzeletbeli dobogóra a Devil’s Child és az Old King’s Visions (Part VII) mellett a Journey to the Unknown fér fel nálam.
Ha még sokáig hallgatom, akár év végi Top 10-esélyes is lehet az anyag, és azt gondolom, az irányzat kedvelői is sok örömüket lelik majd benne, maximális pontszámot viszont a már említett áthallások miatt nem adok rá.
