rattlead.hu
Kettős japán csapás Itália földjén
Régi adósságomat törlesztem jelen cikkel, ugyanis utoljára idén januárban írtam utoljára a rattlead.hu hasábjaira. Lévén igen nagy rajongója vagyok a japán (csajmetal)színtérnek, ez évben majd kiugrottam a bőrömből, mikor szoros egymásutánban meghirdetésre került, miszerint a Hanabie és a Lovebites két, egymást követő este fog koncertezni – előbbi bandát tavaly láttam Bécsben, kilóra megvettek, utóbbiak a velük való találkozás első pillanatában azonnal a bakancslistára kerültek (és előre lelövöm a poént: a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ekkorát fognak szólni…).
Az olaszországi szállások és az oda-vissza utazás megszervezése után a Karácsonyt (vagy vakációt) váró kisgyermekek lelkesedésével számoltam visszafelé a hátralevő napokat, majd Budapest-Bécs-Bologna útvonalon nekiindultam életem első olasz kalandjának. Taljánföldön is gatyarohasztó meleg volt, így este igyekeztem hamar elfoglalni a szállásomat, mielőtt elhagyott fagyi módjára átmentem volna folyékony halmazállapotúba az árnyékban 37 fokos hőségtől. Megjegyzendő, egész jó sörök is vannak arrafelé (a Messinát ki ne hagyjátok!!!) – ezt nem is gondoltam volna –, melyek segítségével a kiszáradás hatékony módon megelőzhető…
Másnap terepszemle, egy kis séta a belvárosban (apropó: Bologna lévén egyetemváros, tele van iszonyat jó, fiatal nőkkel!), majd a Bonsai Gardenhez való kijutás megtapasztalása (a 27-es busz a megfejtés, amely a belvárostól északra elhelyezkedő, Caserme Rosse nevű, jó nagy parknál tesz ki, ez foglalja magában a Bonsai Gardent). A megcélzott, magas és át nem látszó kordonokkal leválasztott küzdőterű szabadtéri színpad előtt a kordonokon belül úgy 1500 fő tombolhat önfeledten, mobil telepítésű vendéglátóegység, wc-k és merchpult szolgálja ki a műintézményt, amely mellesleg csak szezonálisan működik, de azért ha Yngwie Malmsteennek is megfelel, nekünk is jó lesz, nemde? Már ekkor ment az általam is frekventáltan látogatott rajongói csoportok tagjainak online összetoborzása, kezdtek is szállingózni az emberek, az olaszokon kívül voltak osztrákok, németek, angolok, még bolgárral is találkoztam, szerencsére a Via di Corticella túloldalán található szupermarketben megfelelő volt az italválaszték, így a rekkenő hőségben is gondoskodhattunk a folyadékbevitelről a csapatépítés mellett.
Az ajtónállók először a VIP-jegyeseket engedték be (a szolgáltatás a Hanabievel közös fotót, aláírt posztert, pár mondat csevejt, meg egy egyedi VIP-passt foglalt magába, nem volt olcsó, 70 Euro, így én ezt kihagytam), majd végtelennek tűnő várakozás után a mezei földi halandók is bemehettek (egyébként egy nagyon elmés alkalmazásba kellett letölteni, majd ott aktiválni a digitális alapú belépőt, mely így a jegyüzérek számára elérhetetlen volt).
Azért a Hanabie is előzenekarral kezdett, egy Violet Blend nevű csapat nyitott előttük. Kimondottan kellemes brigád volt (firenzeiek), egy énekesnő és egy gitáros-basszgitáros-dobos férfitrió alkotja. Nem kifejezetten agresszív, de szeretni való társaság, valóban ügyesek, saját magukat alternatív metalként definiálják.Az igazat megvallva, jobban el tudnám képzelni őket egy Band-Maid (japán lánybanda) vagy egy The Warning (mexikói, szintén lánybanda) előtt, de abszolút szerethetőek voltak, sőt mókásak – és szeretnek a szeszről is énekelni, meg annak a hatásairól, az értő közönség nagy örömére. A helyi, itáliai erők csápoltak és énekeltek, a kb. 35-40 perc műsoridő pont ideális volt a zenekarnak, teljesen hallgatható és szimpatikus társaság volt. Megkapták az ovációjukat, jók voltak…na de persze aki belépőt váltott az estére, az a tokiói hölgyeket várta igazán, akik elfogadható időtartamú átszerelés után az elektro-alapú intro alatt felviharzottak a színpadra (fix sorrendben szoktak: Chika – dobok, Hettsu – basszus, vokál, Matsuri – gitár, dallamos ének, végül Yukina – ének, scream, growl, plusz állandó nyitó- és záróelem részéről, hogy annak az országnak a lobogóját lengeti, ahol épp játszanak – jelen esetben az olasz trikolórt). Már a korábbi, a zenekar legutolsó nagylemezét (Reborn Superstar! – itt) taglaló cikk alatt kitárgyaltam a zenekar stílusát, ezért mélyebben nem is megyek bele: metalcore alap, megfűszerezve elektronikával, hardcore punkkal és J-poppal: a hölgyek következetesen csak Harajuku-coreként aposztrofálják. Nagyon, nagyon japán!
Az említett intro után a hölgyek belecsaptak izomból a lecsóba, és – nos, hogy fogalmazzak? – finoman szólva is beindították a pörgést. A sound az első két szám alatt (OTAKU Lovely Densetsu, majd NEET GAME) egy picit tompa volt, de aztán megjött, amit mind vártunk, és a Reiwa Matchingsedai alatt megindult az igazi zúzás. Matsuri gitárja a Peavey 6505+ – ból Hettsu basszusával nyakon öntve onnantól kezdve egy légkalapács erejével szólt. A közönség végig meg volt őrülve – volt partydal (Be The Gal – Early Summer Version – a kötelező WTF!-bekiabálással és tánccal), Tousou (Run Away) – a kihagyhatatlan wall of death a dal elején minden show része -, Osaki Ni Shitsurei Shimatsu (azaz Pardon Me, I Have To Go Now – abszolút döngölős sláger!
A plusz meglepi az volt, mikor is a kétszámos ráadásblokk előtt Hettsu eltűnt a színpadról – hogy felbukkanjon a közönség közepén (saccra 500 körüli létszámmal képviseltethettük magunkat) a drótnélküli technikának hála, majd bevezényelte a körülötte meginduló, majd örvénylő circle pitet a Today Is A Good Day/So Epic című, némi J-poppal megspékelt echte hardcore punk-tétel taktusaira. Setlisttel nem fárasztok senkit: olyan egy és negyed órát játszottak a lányok, ez úgy 12 dal volt, a játékidőbe beleszámítanak az állandó gegek (pl. Hettsu 3-2-1-re behúz valami rendesebb mennyiségű szeszt nagy ováció közepette). A partit a magam számára megkoronázandó, egy szép ugrással el is kaptam Matsuri kék, irányomba repülő pengetőjét, öröm, bódottság! 
Yukinához képest a tasmán ördög (alias Taz) kezdő kategória, irgalmatlanul jó frontlány, ordít, röfög (bitangul!!!), fejmagasságig felrúg a levegőbe, de ha kell, fetreng…és állandóan pörög! A vattacukorra hajazó hajszínű (ezt most jól megmondtam – türkizkék/rózsaszín) Hettsu szintén igen aktív, Matsuri hozzá van kötve a mikrofonjához, ámde remek énekdallamaival kiváló ellenpontja Yukinának, nem beszélve az irdatlanul erős riffjeiről (nem szólózik, nem az a terepe) – Chika meg egyszerűen egy metronóm pontosságával aprítja szét a dobcuccot, nagyon erőteljesen játszik, ez a zene egyszerűen másképp nem működne.
Miután az utolsó taktusokkal végeztek a lányok, még egy utolsó, közönséggel közös fotót készítettek (az olasz zászlót tartva) és hatalmas ovációtól kísérve levonultak. A bulit összegezve: ez igazi móka volt, le lettünk bontva!!!! Nagyon, nagyon el kellene hozni ezt a brigádot ide – a friss vér, a más megközelítés mindig jól jön, pláne ha kézzelfogható tehetséggel párosul – és itt bizony ez a helyzet.
Miután felvakartam magam a talajszintről, a merchek beszerzése után (vastagon fogott a ceruza!) visszaindultam a szállásra, mert várt rám a másik kihívás a japán metal-spektrum másik feléről (ez volt a Lovebites) – közös vonások: a szigetországból jönnek, nők, metalt játszanak, valami rendkívül jók…de ezzel a hasonlóságok ki is fújtak.
Másnap ébredés, kényelmes bereggelizés (jó az tízórainak is, a még mindig perzselő kánikulában kevésbé csúszott az ennivaló), és irány Milánó! Szerencsére jó előre megváltottam a jegyet jóárasítva, így valamivel egy órányi utazást követően (200 km) már Milánóban is voltam a főpályaudvaron, ahol is az elégtelen kitáblázásnak köszönhetően egy kínszenvedés volt megtalálni azt a pénztárat, ahol is tudtam egy 24 órás jegyet venni a helyi közlekedésre (nyelvismeret az olaszon kívül semmi, nem csak én szenvedtem emiatt!). A metró, meg egy villamos igénybevételével – Milánó híres amúgy a villamoshálózatáról is – sikerült eljutnom a szállásomra, ahol is egy zuhanyt követően megterveztem, hogyan tovább: célzottan max. negyedórányi gyalogtávolságra a koncert színhelyétől foglaltam hotelt és némi hideg sör elpusztítása után megindultam a Legend Club irányába, eredeti elképzelésem szerint terepszemlézni. Naiv elképzelés volt, ugyanis már a helyszínen volt már vagy húsz rajongó (nem is túl nagy meglepetésemre az előző napi Hanabie-koncertről jött a java, tehát szintén zenész), akikkel kellemesen elkezdtük betermelni a helyi söröket (apropó, magyarok mindenütt vannak, itt is találkoztam kettővel).
Az órák lassan múltak, kezdtek beszivárogni a VIP-jegyes vendégek is (a csomag tartalma: lásd a Hanabiénél írottakat azzal, hogy itt 160 Euro volt az extra csomag), majd végre eljutottunk az áhított beengedésig is – persze csak a VIP-vendégek után, de sebaj. Kb. 500 fős, zárt teremről beszélhetünk, szerencsére volt klíma, de azt mondani sem kell, hogy a full teltházas koncert végén úgy néztünk ki, mintha tűzoltófecskendővel locsoltak volna meg bennünket izomból. Na de ne menjünk előre!
Itt is volt előzenekar, de ez nagyon nem passzolt. A madagaszkári (!) Loharano fülsiketítően hangos volt…basszuson, dobon nagyon ott voltak tudásban a szeren, egy leányzó gitározott és vokálozott, de az igazság az, hogy engem az ilyen tribal-ízű dolgokkal vallatni lehetne. Másutt, más körülmények közt talán még élveztem volna, itt nem – így lementem zenbe és kivártam a szettjüket –. Szerencsére remek helyen, közvetlenül a VIP-brigád mögött, ergo a második sorban álltam. Ez azt is jelenti, hogy mivel a színpad alig volt megemelve (nem úgy, mint a Hanabie esetében), egy erősebb előrenyúlással megfoghattam volna az előttem álló zenészt a színpadról. Na de levonult a madagaszkári különítmény, átszereltek (nagyon kis létszámú személyzettel dolgozik a Lovebites, maguk a japán hölgyek is feljöttek szerelni), és végtelennek tűnő várakozás után felcsendült az elsőlemezes intro (The Awakening), aminek a második felét eltérően a korai időktől maguk a hölgyek játszották…és ahogy ez lecsengett, az aranytorkú Asami feljött a színpadra, előjött a lemezminőségű megszólalás és az ötös belecsapott a keleties kezdőriffű The Hammer of Wrathbe. Innentől kezdve nem volt megállás. When Destinies Align, a Motörheades basszusfelvezetésű rock’n’roll Stand and Deliver, a csodálatos szólóharmóniákkal megspékelt Shadowmaker, az egyik személyes kedvenc Judgement Day a zakatolós témájával, a közönségénekeltetős Raise Some Hell, majd a rajongói favorit Soldier Stands Solitarily (sebesség és precizitás kimaxolva)….nem is sorolom fel a két ráadással együtt összesen tizennégy dalt felölelő, nem egészen másfél órás műsort. A hideg futott végig a hátunkon, a Midori/Miyako-páros kettős szólóbetétjei pedig veszettül sütöttek!
A zenészekről annyit – így, gyakorlatilag testközelből megtapasztalva: Midori Tatematsu, a bronzra barnított szólógitáros/fitneszversenyző az igazi rocksztár, fénysebességgel reszel a gitáron, vicsorog, nyomja a power stance-eket, hergeli a népet-óriási! Tőle – szemből nézve – jobbra volt a csapat legifjabb tagjának, a mindössze 22 éves basszusgitáros Faminak a fő posztja, aki messze nem volt megszeppenve, sőt, konstans vigyorgása közepette berohangálta a színpadot. A csodahangú Asami (mekkora tüdő!) lazán dirigálta a közönséget, tőle jobbra meg a látszatra Midori ellentétpárjának tűnő, de őt tökéletesen kiegészítő, a rajongók által a talán legnagyobbra tartott fő dalszerző és zenei agytröszt, a feelingesebb témák fő mestere, Miyako Watanabe tartózkodott előszeretettel, aki a tőle megszokott faarc mellett időnként egy mosolyt is megengedett magának. A dobcucc szemből nézve a színpad jobb hátsó oldalán állt, mely mögül a fáradhatatlan zsebatomerőmű, Haruna eregette halálpontos, erőteljes és zenész füllel rendkívül okos tekeréseit, valamint kiemelkedő cinjátékát (ő a legkisebb termetű a 150 centis átlagmagasságú tagságból, honnan szedi az erejét?). Ez egy bivalyerős, hihetetlenül kiváló zenészekből álló konstelláció, akik nagyon-nagyon érzik azt a heavy/power műfajba sorolható zenét, amit előadnak (saját bevallásuk szerint zenekari szinten amúgy a közös kedvenc a Judas Priest) – de ez karizma nélkül semmit sem érne. Nekik ebből is bőven kijutott. Lehetek elfogult (vállalom): ez a fénykorabeli Iron Maiden/Judas Priest/Helloween-szint. Nem kevesebb.
Sajnos egyszer minden jó véget ér, egy jó koncert is – de szépen búcsúztunk a hölgyektől: miután Asami zárszóként bekiabálta a „We are Lovebites – and we play heavy metal!”-szlogent, a közönség véget érni nem akaró olézással köszönt el kedvenc ötösfogatunktól – ami annyira tetszett nekik, hogy külön felvették és megosztották. Így szép a befejezés….. Mindent köszönünk, arigato gozaimasu!!!
Már csak a merch beszerzése volt hátra, amiből azonban – logisztikai okokból – igen szegényes volt a választék: volt turnépóló és jelvény, ezek begyűjtésre kerültek, amit követően szűnni nem akaró, boldog vigyorral távoztunk a helyszínről, „ez mi volt már??????”-fejcsóválások közepette.
A hazaút már nem érdekes, másnap gurulás ki a bergamói reptérre, és némi – szokásos – csúszást követően tekintettel arra, hogy a pilóta szépen megnyomta a gázkart, 1 óra 10 perc repidő után sikerült is landolni Ferihegyen.
Nemigen készítettem saját videókat és fotókat, többek közt azért sem, mert 1.: a telefonom nem akarta annyira az igazat, de 2.: ez kevéssé fontos. Az emlékeket a szívünkben őrizzük – a tárgyak tönkremennek, az emlékek megmaradnak. Életem hibája lett volna ezt a túrát kihagyni, még ha költséges is volt – és arról teszek, hogy ne a fentebb felsorolt eseménysor legyen az utolsó alkalom, mikor ezt a két remek zenekart megnézhettem…
Értékelés:
− Hanabie: 4.8 pont az 5 pontból
− Lovebites: 5*** pont az 5 pontból…
